Nádasdy Ádám nemcsak többkötetes költő, hanem nyelvész is: másfél évtizede jelenteti meg nyelvészeti témájú írásait a különböző lapokban (Buksz, Népszabadság, Magyar Narancs), az ELTE angol tanszékén pedig angol nyelvészetet tanít ? ebből adódóan logikus, hogy fordítóként is elismert, magyarításai a legjobbak közül valók, sok színház dolgozik vele.
A 2005. évi Könyvhétre megjelent verseskönyve, a Soványnak kéne lenni az előző könyv nyomvonalán halad, csak talán még kiérleltebb lett ez a sajátos, finom költészet. A kritika fogadtatása nem egyértelműen lelkes, ennek köszönhetően a továbbiakban is várhatók mégértékelések a legkülönfélébb fórumokon. (A kritikákat rövidítve idézzük, teljes változatuk a linkekre kattintva elolvasható)
Legelőször is nézzük a fülszöveget, ebben Nádasdy ezt mondja: ?Tárgyakat veszek elő, forgatom, nézegetem, elmondom. Sokszor már csak gondolatban tudom elővenni őket, rég nincsenek meg, elvesztek, kidobtam, elvitte, eladtuk. Nem baj: a tárgyaknál talán fontosabb az emlékük, hogy milyen lenyomatot hagynak bennünk. Vagy embereket veszek elő, forgatom, nézegetem, elmondom."
?Lehet, hogy Nádasdy költészetének van igaza?
Ferencz Győző a Népszabadságban ezt írta Súlyfölösleg című recenziójában: ?De miért is? Nádasdy Ádám verseskötetének címadó versében az "ősöreg, guru hírében álló pszichológus" tanácsolta ezt a költőnek, pontosabban a "Tanár úr"-nak.
Ezzel a megszólítással Nádasdy mint életrajzi személy lép be a versbe, hiszen tudvalevő, hogy jelentős közszereplést vállaló egyetemi tanár. De a hús-vér nyelvtudós is nyelvi alkotássá válik a versben; igaz, tisztelői közül sokan nyilván ezt a nyelvileg megalkotott tanár urat látják bele a magánemberbe. Ilyen az alanyi költészet: sérülékennyé teszi a költőt, hiszen életéből csinál verset. A versben azonban tárggyá válik, ami viszont védelmet ad. Nádasdy előző kötetében, A rend, amit csinálokban merész önfeltárulkozást hajtott végre. Most visszahúzódott, legalábbis mintha alany és tárgy kényes egyensúlya lenne új kötetének legfőbb kérdése.
Kezelni kell a dolgokat: az egész szovjetrendszer egy karácsonyi ajándékul kapott, rosszul megtervezett, dögnehéz villanyvonatba sűrűsödik, amely folyton kisiklik és felborul. Akkor bosszantó volt, de most mulatságos visszagondolni rá. Nádasdy Ádám ilyen metaforákkal párnázza ki a világot. Hogy aztán a kötet végén váratlanul azt mondja: "nincsen miniatűr tragédia". Igen, van tragédia, tárgyakba, emlékekbe zsugorítva, de nem kell hagyni, hogy kiszabaduljon. Lehet, hogy Nádasdy költészetének van igaza. Súlyfölösleg biztos, hogy nincs rajta.? (A teljes cikk ITT olvasható).
?Nádasdynak az írás aktusa fontos?
Szele Bálint ezt írja: ?Nádasdy Ádám ötödik verseskötete hamisítatlan Nádasdy-hangon szól az olvasóhoz. Ahogy az előző kötetek által megkomponált költő-személyiség újra megszólal, tárgyak, eszmék, emberek, viszonyok villannak fel egymás után, mértani pontossággal. Nádasdy nem tért el a jól bevált, jól ismert receptektől, alapvetően ugyanazt a mélázó, melankolikus, időnként kaján kiszólásoktól sem idegenkedő költészetet viszi tovább, mint előző köteteiben.
A rend, amit csinálok című kötet önfeltáró, kitárulkozó versei után most az emlékezésen, a múltidézésen van a hangsúly. A tárgyakhoz kötődő emlékképek bizarr gazdagsággal állnak össze versekké, megszépülnek, átlényegülnek - ennyiben igaz a mondás, hogy az emlékezés megszépíti a dolgokat. Nála a múlt újjáteremthető, és az újjáteremtés módjának megfelelően látszik valamilyennek: a látszat és a valóság elmosódott határai nem adnak biztos kapaszkodót.
Az a furcsa érzésünk támadhat, hogy Nádasdynak az írás aktusa fontos, nem pedig az eredménye, hogy versei kísérleti jellegű, befejezetlen darabok, újra és újra továbbírható, lezáratlan szövegek: a fénysugár a végtelenbe tart. Az írás: a múlt megszépítése, tárgyiasítása, feldolgozásának módja. Újra és újra. A múlt kezelhető és kezelendő. "Nem is lehet a létet indokolni, / csak csodálkozni: a hátunk mögött / mennyire izzik!" - írja az Egyszer tette című versben. A múlt tehát ott van, él, és minthogy a múlt nem más, mint a nyelv egyik funkciója - maga a nyelvtani "múlt idő" -, önkéntelenül is nyelvbe kívánkozik. A kötet "én"-je gyerekkorától kezdve megtanulja, felfedezi a múltat, egyedül akar maradni vele - "voltak időszakok, amiket muszáj volt ott töltenem" (A ruhásszekrény) -, hogy később versbe szerkesztve mesélhesse el. Nádasdy Ádám azt mondja, hogy "amivel nem törődök, megszűnik" (Simára kopott kőlépcsőn), talán ezért keresi olyan állhatatosan a múltba nézés különböző módozatait.
Nádasdy Ádám költészetében gyakori téma az összeveszés, a "másik" megbántása, a "másik" elvesztésétől való félelem, a "valaki elhagyott" érzése és az ezáltal az "én"-ben keletkező űr, melyet a szavak, a nyelv tölthet ki (mint a Róma, kötelesség, vagy a Háztartás című versekben). A kínos szituációk újraélése, felidézése gyógyító hatású, a fájdalom vizualizálása, exteriorizálása az orvostudományban jól bevált fájdalomcsillapító módszer. A nyelv kicsit olyan, mint egy kárpit, mely eltakarja a valóság kényelmetlen felszínét. A szorongó, tépelődő, önmagával is sokszor vitában álló "én" (lásd A magukra hagyott újságok című verset) öngyógyításának is tanúi lehetünk tehát.
Mindez szerencsére nem szenvelgő, önsajnáló lírai versekben, hanem keményen koppanó, humoros, sokszor meghökkentő formában kerül elénk. Nádasdy költészetének jellegzetes tulajdonsága a meglepő kontrasztok, elgondolkodásra késztető párosítások, bizarr, disszonáns, mintegy oda-erőltetett beszúrások. Jó bejárni a vers által megnyitott utakat, jó benézni a szélesre tárt vers-ablakokon.? (Részletekben látni az egészt, Árgus folyóirat)
?A szöveg lírai alakítását a magyar költészeti hagyományoktól elemeli?
Borbély Szilárd az Elhalasztott zárlat: emlékezni jó?, című kritikájában ezt írja: ?Szokták mondani, hogy az emlékezet megszépít. Ha ez így van, akkor az emlékezet kifejezetten kezére játszik a klasszikusan felfogott művészetnek, hisz segít létrehoznia a szépet. Mert aki emlékszik, az hozza létre a szépet. Még akkor is, ha amire emlékszik, az maga nem volt szép. Nádasdy Ádám új könyve mintha utánajárna annak a közhelynek, hogy emlékezni tényleg jó-e. Az emlékezés klasszikus esztéta programja helyett azonban a Soványnak kéne lenni című, 2002-2004 között írt versek nem a szépre keresnek választ, inkább egy költészet, pontosabban Nádasdy Ádám költészetének eredetére. Ez a szelíden erőszakos beszéd azonban többre tart igényt, mint a személyes emlékezet feltárására.
Poétikája a lezárhatatlan nyelvi alakzatokra épül, a verszárlat fellazítására, a líra rendszeridegen helyének megalkotására: nem a lezáró, hanem az elhalasztó zárlattal kísérletezik. A lírai szöveg zárása ugyanis - a poétikai emlékezet törvényei miatt -, kényszerítő módon válik akkor is zárlattá, ha nem akar az lenni. Mivel bárhol legyen a vers végpontja, nem tud annyira önkényes lenni, hogy ne avatódjék az újraolvasásban zárlattá. A személyes történet nyelvi újramondása azonban megkísérel kitérni ez elől a poétikai kényszer elől: számára a zárlat az emlékezet folyamatos alakulásában még lezáratlan. A poétikai törvényszerűség azonban ellene hat ennek, mivel mindenáron zárlattá avatja a vers végét. A szerelem és az erotika nyelve azonban nem ismeri a megnyugvást, a kielégülést, hiszen a vágy mozgatja. A gyerekkor világának megjelenítése ebben a kötetben a gyerekkori Erósz, a szabálytalan vágy szépségének megjelenítése által Nádasdy Ádám kezdeményező gesztusának köszönhetően a költészetének kérdései az elhalasztott zárlat poétikája felé tolódnak el. A lezáratlan történet elhallgatásokkal, kihagyásokkal teli elbeszélése a szöveg lírai alakítását a magyar költészeti hagyományoktól elemeli, és izgalmas, poétikailag is tanulságos utakat tesz láthatóvá.
A gyerekkori emlékek rendezgetése közben rengeteg apróság, elfelejtett mozzanat kerül a helyére, és áll össze az elbeszélés mint sors, mint majdani életpálya. A játékok, a kudarcok, a megfejthetetlen, a felnőtt világ mozzanatai mélyre ássák be magukat, és példázattá vagy emblémává válnak, mint a festmény címeként a Vér, amelyről csak később derül ki, hogy ver az, és latinul tavaszt jelent. A dögnehéz szovjet kisvasút is jelképpé lesz, a kisiklás értelmezőjévé. Egy erotikus kontextuson kívül használt, ám mégis izgató és titokzatos szó jelentése: impotencia is bekerül ezek közé az emlékek közé, de mit is jelent az? Mert a gyerek világa érzéki, a viszonya mindenhez elemi, erős és izgató. A gyerekkort áthatja az erotikus töltés, amely a dolgokat másként is mérlegre veti, és áterotizálja őket, ahogy a leírásokat is (például: A természet szépségei).
A kötet darabjait átható - a Nádasdy-versek ismerős világához képest - erőteljesebb emlékező gesztus jelenik meg ebben a könyvben mint poétikai szervező erő. Az emlékezés, a múlt nagyon személyes, látszólag mellékes mozzanatainak újramondása a fegyelmezett, visszafogott lírai hangoltságban ismertetőjegye ennek a költészetnek. A finom távolságtartás az újramondás és a mondás között - amely becsempészi a világ idegenségét a kifogástalan nyelv pontos logikájába - megzavarja, felfüggeszti és elhalasztja az olvasó azonosulását a versek beszélőjének pozíciójával. Az a kényes, tiszta, lefegyverező őszinteségű idegenség, amely ezekből a versekből "átjön", magával ragadja az olvasót. Nem hangos, nem tolakvó, nem követelőző, mégis erős, és meghatározó költői hagyományokat állít új összefüggésbe Nádasdy Ádám.
Emlékezni nem biztos, hogy jó. Munka van vele. A forma keresése: a szavak helyének és a versmondat határainak kijelölése. Azzal az eleganciával, ahogyan ezt Nádasdy tudja, minden poétikussá válik. Mint egy lírai napló, amely a szerkesztésnek és az újramondás elhalasztó, lezárhatatlan, soha be nem fejezhető mozdulatait követeli. Emlékezni jó, mert az emlékezet nyelvet hoz létre. De emlékezni mégsem biztos, hogy jó. Mert az emlékezet befejezhetetlenné tesz, elhalasztva az elbeszélés végét. Függőben hagyja a zárlatot. És csak annak áll hatalmában elvágni a beszéd fonalát, aki felfüggesztette azt.? (A teljes cikk azÉlet és Irodalomban).
?Infantilis gondolkodás nélkül költészet nincs?
Kemény István pedig ezt írta: ?Ha soha semmit nem olvastam volna még Nádasdy Ádámtól, akkor a kötet kilencedik versében lennék megfogva: itt szeretném meg ezt a költőt. A vers címe A bögre. A történet annyi, hogy az ásó kifordít egy fületlen bögrét a földből, amelyre a költő gyereke rögtön ráteszi a kezét. A költő pedig egy csúnya, sportszerűtlen trükköt alkalmaz, azt meséli, hogy giliszták laktak a bögrében a föld alatt, azért, hogy a gyerek hajlandó legyen visszaadni. Sikerrel is jár, így aztán: "kávét iszom, csak őbelőle, és csak én". Immár huszonnyolc éve. Ami engem ebben a versben megfog, az a felelősségtudat. Mert persze a gyerek is érzi, hogy ezt a szegény fületlent meg kell mentenünk, és újra bögrét kell csinálnunk belőle, hogyne érezné, ez nem is kérdés: a kérdés csak az, hogy rá szabad-e egy ilyen fontos, életmentő feladatot bízni egy gyerekre. És a felelősségtudat az mondja, hogy nem: a bögre életben tartásához egy felnőtt tapasztalatára és kitartására van szükség. Lehet persze olyan olvasó, aki azt mondja, hogy ez az egész bögre-dolog infantilis gondolkodásra vall, és ezt készséggel el is fogadom: de infantilis gondolkodás nélkül költészet nincs.
A kötet elején rövid programszöveg mondja el, miről fognak szólni a versek. Három témáról mindössze: tárgyakról, emberekről és természetesen a költőről magáról. "Alanyi költészet - írja itt Nádasdy Ádám. - Ha sikerül, magukra ismernek önök is, ha nem, csak érdeklődéssel fogják (remélem) olvasni: micsoda csudabogár!" Én, az olvasó a kilencedik versnél ismertem magamra, de ez nem jelenti azt, hogy az első nyolc vers közt ne lennének nagy versek. Kettő egész biztosan az.
A nyitóvers egy élet mérlege. Egy (Nádasdynál azért még korai) őszike. "Udvari költő szerettem volna lenni" - ez a kötet első verssora. Rögtön meg is pendíti a főtémát, a felelősséget, és a felelősség elkerülésének a lehetőségét. "Mindenről nekem kellett volna tudni: / amivel nem törődök, megszűnik. / Ha nagy a tér, elvész a felelősség. / Ne legyen sok szárnyú a palota." (Simára kopott kőlépcsőn) Egy palotát az ember még képes átlátni. De a világ teljessége - az sok! Nem szabad tehát felelősséget vállalnom olyan dolgokért, amikre nem leszek képes kellő gondot (szükség esetén huszonnyolc évet) fordítani! Ez a tézis, amire - majd látjuk - a kötet végén fog következni egy kemény antitézis.
A könyv - ahogy a program ígérte - mesél: tárgyakról és emberekről. Egy emlék - egy vers. Sorra jönnek a versek a bicikliről, a gépradírról, a szovjet villanyvonatról és a többiről. Egy régi világ leltárát találjuk itt, az ötvenes-hatvanas-hetvenes évekét. Furcsa korszak volt az. Az akkori gyerekek ha bemásztak a ruhásszekrénybe, leghátul, a bundák mögött egy óriási, szürke képet találtak a fronton elesett nagybátyjukról, amit nem volt szabad említeni sem... Éppen, mint Nádasdy A ruhásszekrény című versében! Egy fél nemzedékkel vagyok nála fiatalabb, de ráismerek a tárgyaira, az érzéseire, a családjára, ahogy például Esterházy Péter, Kukorelly Endre, Németh Gábor gyerekkorára is ráismerek memoárregényeikből. Vagy ahogy a nálam tíz évvel fiatalabb Poós Zoltán verseiben is felismerem a saját tárgyaimat. A szocializmus korszakában gyereknek lenni jó pár nemzedék közös élménye volt. Egy kudarcot vallott földrész kudarcot vallott országában nőttünk fel, és kudarcot vallott nemzedékek neveltek föl minket önbizalomhiányra, frusztráltságra, kisszerűségre, önutálatra. Persze jó dolgokra is, és persze mi is szeretjük a gyerekkorunkat, ki az, akinek a gyerekkora nem tündérvölgy, de mégis: mintha rólam írná Nádasdy Ádám: "Üres teret kívánok, mint a gáz, kitölteni?" Bizony érzem, hogy nekem is ez a valódi mozgásformám: "kiterjedni. Na persze - de micsoda ritkulással! - írja Nádasdy - A légneműek gondolkodnak így." (Az a piac) Közös nemzedéki élmény: mintha légneműek lennénk. Egy nagy katasztrófa után a füst?
De nem hiányzik az életöröm sem a könyvből. Az egyik vers tárgyak és helyek felsorolása: zöldségek, gyümölcsök, deszkafajták, hátsó lépcsők, teherliftek, és a végén katartikusan zárja a felsorolást egy mondat: "mindet szeretem". Ez az a pontja a kötetnek, ahol még a jó kedély az úr. Innentől kevesebb a tárgy, több az ember, és még több a kesernyés önirónia - mint Nádasdy egyik legszebb és legszomorúbb versében, ami egy (bennem is élő) gőgös tévképzetről szól: "aki engem elhagy, az befejezi magát a szeretést", és az illető attól fogva "olyan formában létezik tovább, / ahogy a pingvinek: sokadmagával, / elegánsan, szólóban álldogál" (Az antarktiszi hósivatagba). Akármilyen nevetséges, de tényleg ezt várná el az ember az őt elhagyótól! És ha elég következetes, akkor saját magától is ezt a pingvinlétet várja el, ha ő hagy el valakit. És aki abszolút következetes, az soha nem hagy el senkit és semmit. (Még egy bögrét sem!)
Ez a kivételes tudatossággal megszerkesztett kötet, ami az elején szinte derűsnek látszott, a vége felé egyre inkább depresszív tüneteket mutat. Tudom, hogy ez nem véletlen, de a fölényes, könnyed kötetnyitó vers alapján más végkicsengést vártam. Nem ilyen őszintét és felkavarót. A könyv végi nagy versek zaklatottak. Nem zárnak le semmit, hanem várakozást keltenek egy új költői korszakra. "Mindegy. Nem kérdezek többet, / ígérem, most már mondom, amit tudok" (Szürke tudás).? (A teljes cikk az ÉS-ben)
Nádasdy Ádámról a Wikipédián
A címadó vers az Élet és Irodalomban
Rovarirtóval a szavak erdejében - nyelvészeti témájú írás
