Nagy Gergely: ANGST

Prózaíró, újságíró. 1969-ben született Budapesten, ahol jelenleg is él. A Színház-és Filmművészeti Egyetem dramaturgia szakán végzett 1992-ben. Dolgozott televízióban és színházban. A kilencvenes évek elejétől publikál: kezdetben kritikákat és riportokat írt. Prózai írásait az Élet és Irodalom (ÉS), az Alföld, a Bárka, a Symposion, a nemzedéki folyóiratként jelentkezett Sárkányfű közölte. Második kötetének anyaga (Basszus! - Zene és szöveg) az ÉS-ben jelent meg folytatásokban 2002-2003-ban. Az ANGST-ot is ezidőtájt kezdte írni, a közel négyéves munka eredményét az Ulpius Ház jelenteti meg a 2007-es Nemzetközi Könyvfesztiválra időzítve. Jelenleg újságíróként dolgozik, a hvg.hu kultúra rovatának szerkesztője. Tizenéves kora óta  basszusgitározik.

 

 

Basszus! - Zene és szöveg /kisregény/, 2003, Palatinus

Adjatok egy pontot /novellák/, 2001, Palatinus

 

 

"Hely és idő? A nyüzsgő és önemésztő város nem ad egyértelmű fogódzókat ahhoz, hogy megállapítsuk, hol és mikor is vagyunk valójában. Előttem a kép: házak látszanak és valamekkora ég a tetők felett, kékes-szürkés, hajnali ég. Antennák, amelyeken pára csillog, egy repülőgép kondenzcsíkja, meg egy másik halványabb, amelyik keresztezi, enigmát rajzolva ki a szürke levegőrészecskék tömegében. Egy rendőrségi helikopter árnya valamelyik falon, egy égve felejtett neonreklám, hatalmas, kékesen fénylő részlet egy szóból, embermagasságú S és O. Talán SONY az, talán S.O.S. Néhány ablak, amelyek mögött fény dereng, lehúzott redőnyök, berozsdásodott légkondicionálók, a málló vakolat vaktérkép-foltjai, csíkos ernyők egyegy balkon felett, a tetőkre és a drótokra telepedő madárraj. A levegőben a szinte tapintható szennyeződés megszűri a fényt, a nap felől sápadt sárga üt át rajta. Nem sok támpontot ad egy fotó. Vagy éppen ellenkezőleg, tele van elfecseghető titokkal. Beszélni még mindig könnyebb? De elbeszélhető-e ez a város?

  

Kezdem a föld alatt. Két földalatti-megálló közt lenyűgöz - mindig is, már gyerekkorom óta lenyűgözött - a metrószerelvény suhanása. A csíkokra bomló látvány, nincs is látvány, csak elmosódó sávok, szürke, fekete, hosszúkás foltok, ami maga az alagút, kábeleivel, csöveivel. A fővonalak száma hat, pedig a piros és a kék kettősségében nőttünk fel. Melyikkel megyünk: kékmetró vagy pirosmetró, melyik érvényes, a piros vagy a kék útlevél? Megvolt az ember kedvence, a piros metró régebbi, a kék az izgalmasabb, modernebb, akár a távoli Fehér útig is elmegy - amelyet hófehér porral lepett ipari planétának képzeltem - a Nagyvárad térnél többszintű lépcsőrendszere van, amelyről még évek múltán is valamiért Párizs és a Défense metrómegállói jutottak eszembe, meg London és a Canary Wharf. Újabb színek léptek be, narancs, zöld és fekete. És persze megvan a sárga, nevezetességéről, hogy a kontinensen az első volt, a liget sarkánál értesültem apámtól, és annál a saroknál ez mindig eszembe jut. Kicsi, karcsú, régi, futballhuligánok által annyiszor szétvert, patinás, azokkal a lenyűgözően kimért feliratokkal és hűvös csempékkel az állomásokon, a kezdőbetűk kicirkalmazva, de csak finoman - párizsi ízek, ezek a feliratok rokonságban állnak Párizzsal és New Yorkkal, Boulevard Saint Michel, Broadway-Lafayette, mindenhol egy cirkalmas kezdőbetű - a korlátok sötétzöldje, a csempék krémszíne. Fekete vonal. Kemény. Ez a legújabb, az első fél évben nem is használtam, nekem némileg kiesik. A fekete az állomásokon is dominál, nem is fekete ez egészen, inkább szürkésfekete, grafitszín, nagyon szeretem. Valami elegáns Volvo színe, űrállomások hővédő kerámialemezeinek színe. Városunk metróállomásainak struktúrája maradt a régi, bevált. Kétoldalt peron, középütt oszlopok, hosszú mozgólépcső fel a felszínre. És huzat, mindig, örökösen. Megtapasztalod az erőt, a város húzóerejét ebben a huzatban, megfog, beránt, végigvisz az alagúton, a felszínig és tovább lök az üvegajtókon túlra, az aluljáróba, beletaszít, belenyom a tömegbe, mint hüvelykujj a gyurmába. A grafitszín ezen a vonalon beborítja az oszlopokat, a peronok falát. Egy csillagharcos páncélzata. Megmaradt az a szokás itt a peronokon, hogy kihelyezik az aznapi újságok oldalait nagy, világító reklámtáblák üvege mögé minden nap, felnagyítva: a fejlécek, a képek és címek óriásira nőve. Állok, bámészkodom. Minden politikai oldal újságjait itt látom: nincs olyan sok. Hirdetések, plakátok, talpig felöltözött nők, amióta tilos a nőket megalázó helyzetben ábrázolni a hirdetéseken, és egy termék társaságában, fürdőruhában, fél- vagy egészen meztelenül megjelenni kétségkívül megalázó. Flat screen, folyamatosan pörgetett információkkal, a következő szerelvény érkezése, esetleges késése, tényleg csak esetleges, általában pontosan jön, totótippek, lóverseny és időjárás, balesetvédelmi figyelmeztetések több nyelven. A villamoson kaptam fel a fejem, szőke szláv lányok, mint kiderült, oroszok ültek ott méregdrága holmikban, Puma cipőjükön fl itterek, kezükben nagyujjnyi méretű telefon, villogó szemű Pokémon, és egy soha nem létezett keveréknyelven társalogtak. Orosz és angol sajátos mixe volt ez, de valami kiismerhetetlen logika szerint működött, egy mondaton belül váltva a két nyelv szavait. Nevetés, orosz mondatkezdés, angol szavak, káromkodás megint csak oroszul, félmondatnyi angol, londoni akcentussal, szédítően, mintha a Clockwork Orange-ban volnánk. A közlekedés érrendszere terjesztette el azt a nyelvi járványt, amely a városban tombol. Beoltott, génmanipulált nyelv, értés és félreértés, a lerakódó nyelvi rétegek egymásba játszása. Le lehet itt úgy élni egy életet, hogy a többségi nyelvet nem beszéled? Nem tudom, talán le lehet. Kitapinthatók a negyedek ebben a városban, az etnikailag meghatározott környékek, de mégis, valahogy szemérmes ez az ügy. Nem mondhatom, hogy a Kis Salétrom utcától a Leonardóig roma negyed volna, mert kínaiak is élnek arrafelé, bár már inkább csak a boltjaik, kifőzdéik, ők maguk egyre arrébb költöznek, meg kubaiak is voltak, főleg a Magdolnában, az egykori szövőgyári munkásnők félvér leszármazottainak leszármazottai itt maradtak, és nem mozdulnak, talán a házak lerobbantsági foka Havannát idézte fel bennük. Ahogy azt sem mondhatom, hogy a második kerület egy része orosz negyed, miközben tény, arrafelé lakossági igény, hogy a kábelszolgáltató bővítse az orosz tévéadók körét, és ott vannak az orosz élelmiszerboltok, az elit gimnáziumok, hihetetlen összegű tandíjjal, ahol minden második srác orosz, de közben odatelepültek a japán üzletek is, a kifürkészhetetlen csomagokkal, amelyekben valamilyen ételalapanyag van, az üzleti klubok a karaokéval. Nemrég a Törökvészi út egy garázsában működött egyetlen japán üzlet, ma ott áll az Oriental City bevásárlóközpont a diszkont edényboltokkal, ahol egy ezresért komplett teakészletet kapni, ha költöző volnál, ha éppen most érkeznél a Távol-Keletről ebbe a városba, tíz perc alatt beszerezhető háztartásod minden kelléke, és fillérekért megvehető az otthonosság érzete."

 

 

A könyv honlapja