A Nagy Könyvről Magyarországon első alkalommal ? tudtommal ? 2004. január 14-én esett szó, a 168 órában. Azért tudom ilyen pontosan, mert a cikket én írtam. Akkoriban a nagy-britanniai magyar kulturális évad, a Magyar Magic művészeti kurátoraként dolgoztam, gyakran jártam Londonban, és ott egy fáradt este, a hotelszoba televíziójának képernyőjén láttam a BBC műsorát, a The Big Read-et. Nagyszerűnek tartottam. Talán nem is magát a műsort, hanem a sorozat révén kibontakozó mozgalmat, a könyvtárak, iskolák, különféle civil szervezetek, olvasás-társaságok részvételét, a sokasodó szavazatokkal együtt kibontakozó derűs játékkedvet. A The Big Read téma volt az angol sajtóban, és persze ott is sokan vitatták létjogosultságát, hasznát, amiként később itthon is ? ez azonban nem változtatott a sikeren, érdeklődésen, azon, hogy a műsor, a mozgalom és így az olvasás, az irodalom beszédtéma lett ? ez pedig Britanniában sem magától értetődő. Ezek az élmények vezettek a 2004 januári cikkhez, melyet ezzel fejeztem be: ?Történelmünk során gyakran importáltunk Angliából hasznos apróságokat. Például onnan jött a futball, ami egy időben sokunkat érdekelt. Meg a vízöblítéses (sőt: angol) WC. Meg a Lánchíd terve. Mi lenne, ha ezt az ötletet is átvennénk? Nem mintha hinnék benne ? túlzottan is észszerű, hasznos, értelmes. De a lehetőséget nem szeretném kizárni, már csak babonából sem. Hátha.?
És nem gondoltam volna, hogy sikerül. Nem reméltem, hogy az ötlet meghallgattatik, hogy az NKA az MTV és az ORTT ennyire nyitottan fogadja a lehetőséget, hogy kerül pénz, lehetőség, műsoridő, hogy egy évnél is kevesebb idő alatt talpra áll a játékot bonyolító Programiroda, és 2005 március közepén az MTV képernyőjére kerül a magyar Nagy Könyv első adása. Nem gondoltam volna. És micsoda szerencse, hogy így történt.
A Nagy Könyv sok meglepetéssel szolgált. Többségében örömteli meglepetésekkel. Bár előttünk lebegett az angol minta, sok mindenben mégis sötétben tapogatóztunk. Például feltételeztük, hogy a külföldi irodalom elsöpri, ?lenyomja? a magyart. És jóleső álmélkodással láttuk, hogy nem így történt. Sokan huhogtak, hogy a szavazatok révén az ócskaság, a rosszféle ponyva diadalmaskodik majd. És nem így történt. És felmerült a rémkép, hogy a mindig feszült légkör miatt a politika surranópályán befurakszik a játékba, és a szavazatok nem a könyvekről szólnak majd, hanem a világnézetekről. Erre ugyan voltak kísérletek, mégsem így történt. Előfordultak azután kevésbé örömteli meglepetések is. Például, hogy a kortárs magyar irodalom ? noha Szabó Magda Abigélje mindvégig ott volt az élmezőnyben ? ettől az egy regénytől eltekintve háttérbe szorult és a jelenkori legnagyobbjai vagy legismertebbjei nem kerültek a döntőbe. Persze ez a nem túl szívderítő tény is jár tanulságokkal: az irodalmi életet vezérlő hozzáértők és a szavazók sokasága másként gondolkodik a könyvekről. Talán ezért pattantak ki a viták is: a Nagy Könyv szavazói nem irodalmi értéksorrendet állítottak fel, hiszen nem erről szólt a játék. Hanem kedvenceikre voksoltak. Bár elmondtam a játék során ezerszer is, de nem árt búcsúzóul megemlíteni még egyszer: a legjobb és a legkedvesebb nem azonos.
A tavalyi év során a játékkal kapcsolatban több tucat városban, faluban, iskolában könyvtárban fordultam meg, és mindenütt érdeklődéssel, figyelemmel, értelmes vitával találkoztam, könyvekről esett szó, kicsikről és nagyokról, emlékezetes olvasmányokról. Mindez persze a televíziós műsor nélkül nem történt volna így. De számomra mégsem a műsorok a legemlékezetesebbek, hanem ezek a beszélgetések. Zalától Hajdú-Biharig, Somogytól Nógrádig. Ahányszor egy-egy ilyen beszélgetésről hazafelé tartva a vonaton elolvastam az újságot, és ott a játékkal kapcsolatos bölcselkedő fanyalgást olvastam, mindig meghökkentett, mekkora a szakadék a sajtóban megjelenő világ és az imént tapasztalt valóság között.
Előfordult némi jajveszékelés azzal kapcsolatban is, hogy a döntőben igen sok volt az ifjúsági regény, a gyerekkönyv. Ennek rengeteg oka van: először is a fiatalok hajlamosabbak a játékra és persze könnyebben mozgósíthatók. Azután meg tudomásul kell venni: az olvasók száma csökken, ám az olvasó gyerekeké ? egyebek közt az iskolai kötelezettségek miatt - kevésbé, mint a felnőtteké. Következésképpen a maradék olvasókon belül megnőtt a gyerekek aránya. És ez nyilván látszik a szavazatokon is. Én nem morognivalónak, hanem bíztatónak, láttam, hogy a gyerekek ekkora lendülettel vettek részt A Nagy Könyvben, és sikerre vitték kedvenceiket.
Egészében véve, minden botlás, bizonytalanság, döccenő ellenére ? amik persze előadódtak - a Nagy Könyv igazi siker volt. Mindaz, ami egy olvasásnépszerűsítő mozgalomban mérhető, ezt a sikert bizonyítja. És mindenekelőtt: a játékosok játszottak. Bár normális körülmények között ennél nincs természetesebb, a mi szélsőséges közéleti klímánk alatt ezt diadalnak kell elnagykönyvelni.
Én mindenesetre úgy jegyzem majd személyes naptáramban 2005-öt: ?A Nagy Könyv Éve.?
(Békés Pál írását a nagykonyv.hu-tól vettük át)
Az íróról a KIA-n
