Nem KAF-ot látom, hanem Andrist

Korábban - nem egészen alaptalanul - azt híreszteltem, hogy a Művészetek Völgyének legszebb helye Taliándörögd, s csupán szombaton kezdtem el szégyellni magam hirtelen felindulásból elkövetett tömjénezésem miatt, mert hisz' hogyan is feledkezhettem el a gyönyörű pulai helyszínről, a Bárka-kertről? Ahol tavaly Háy Jánossal beszélgetett Lévai Balázs - az egyik legjobb eszmecsere volt, amit valaha volt szerencsém élőben is élvezni; így hát a múlt köde némileg belepte elváráshorizontom, mikor letelepedtem a fűbe, s a templom oldalán felszikrázó napfényt bámultam, meg a levegőben lubickoló fecskéket. Elképesztő nyugalom és béke honolt a kapolcsi völgylét utolsó előtti napján, már-már vénasszonyok-nyarás melankóliával fűszerezve. Mindenki kedvesen és visszafogottan viselkedet: a pultos lányok, a délutáni csevelyre gyűlő közönség - de még a színpadra felmerészkedő szervező-konferanszié is úgy beszélt a mikrofonba, mintha átérezné a szerkezetben feszülő membrán fájdalmát, s a legóvatosabban kiejtett névelő is hatalmas kereszt lenne a meggyötört emberiség vállán.

 

 

Ez az a hangulat, amit nem lehet megtörni, amit semmi sem ronthat el, még az időnként feltámadó, a színpad feletti, nejlonból összegányolt vihartetőt majdnem letépő szél sem - érdekes módon mindig akkor támadt fel, mikor költőnk felolvasott ­­-, sőt a meglepetésszerű harangozás sem. Az időről alkotott fogalmainkat ugyanis felülbírálta a templomtorony makacs órája: a mutatók egy helyben pihentek; de ez csak harangszókor tűnt fel: néztem is bután, minek kongatnak négy óra húszkor, s csak később jöttem rá, alighanem hat óra van. Röpül az idő, peregnek a percek; objektív idő nem is létezik, valami izgága majomféle találta ki; csakis pszichikai és szubjektív idő lehetséges, nem nyitok vitát! (Előre bocsátom, hogy az egész beszélgetés idillien nyugodt és könnyed volt, akár egy pohár hideg és gyöngyöző badacsonyi bor.)

 

 

Szikszai Rémusz színművész kérdezte a színpadon Kovács András Ferencet (a továbbiakban KAF) - és itt emelném ki a másfél óra egyetlen negatívumát: gyakorlatilag elfelejtette bemutatni őt. Tudom, hogy létezik műsorfüzet, meg közben úgyis kiderül minden, de a fesztiválok közönségét (pláne délután) sokszor a céltalan lődörgés vezeti el egy helyre, s nem a céltudatos élményvadászat. Előkúszik az ember a sátrából, aztán elindul valamerre, ahol nyugi van, netán jól esik egy kicsit megülni. Látszott, hogy nemcsak "professzionális" irodalomértők heverésznek a gyepen, hanem kíváncsiskodók, netán épp arra tévedt völgylakók is. Éppen ezért mindenkit minél alaposabban be kell mutatni az elején, hogy még a legtájékozatlanabb hallgató se érezze magát kőkorszaki bunkónak. El kell mondani, hogy "kedves gyerekek, ez a bácsi itten költő, ekkor meg ekkor jelent meg az első könyve, ezt és ezt lehet róla tudni, és most őt kérdezem arról, hogy..." És ettől a ponttól kezdve hibátlanul folytatódott a program.

 

 

Mint már említettem, semmi felkavaró, megdöbbentő vagy provokatív kijelentés nem hangzott el, s hát épp ezért jók ezek a beszélgetések: kiderül, milyen karakter is a művész - s az embert sokszor érhetik meglepetések. KAF költészete igen szerteágazó, akár egy izgága, konfrontatív személyiséget is vizionálhatnánk a tollát vezető kéz mögé - ám ő épp ennek az ellenkezője. Nyugodtság és életkedv áradt belőle, ami rendkívül illett is a bevezetőben már leírt környezetbe, másrészt igazából semmi meglepő vagy felrázó gondolat nem hangzott el, bár a lépcsőházi bölcsesség hatásmechanizmusára jellemző módon így utólag sok megfontolandó gondolat maradt meg bennem. Például teljesen logikus, hogy KAF verseinek nagy része monológ, dramaturgiai (és nem retorikai) alakzat, vagyis színház. Erre első olvasás után is rájöhet az ember, de miután a szerző elmeséli születésének és gyermekkorának körülményeit, vagyis hogy gyakorlatilag színházban nőtt fel (édesapja színházi rendező, édesanyja színésznő), máris mindjárt más a megközelítés. Vagy például nehezen hisszük el költőknek, hogy ne lennének hiúak időnként, KAF-nak mégis kénytelenek vagyunk, hiszen mosolyogva meséli: annyi hiúságot látott a színházban és környékén, hogy ismeri természetét, és nincs rá szüksége. A beszélgetés (szerintem) kulcsmondata is ekkor hangzott el (tartalmi idézet következik): "amikor tükörbe nézek, nem KAF-ot látom, hanem Andrist". És természetesen máris jobban érthető az a sokfelé ágazó színjátszás, amit költőnk művel különféle álnevein - s tovább elmélkedhetünk a kérdésen, ha hozzá vesszük azt is, a család lakásának ajtajára ki van írva az egyik alteregó, Lázáry René Sándor neve is. Vagyis a játék mindennél fontosabb KAF életében és költészetében egyaránt. Ez nem értékítélet, nem "jó vagy rossz" - egyszerűen csak ilyen. Mindenki döntse el maga, szereti-e vagy sem, de mint jelenség, számomra mindenképp szimpatikus.

 

 

Szóba került a minőség, a mai világ "értékvesztése" - Szikszai legalábbis ebbe az irányba is tapogatózott -, de KAF szerencsére nem kezdett el keseregni azon, hogy a mostani világ butább, műveletlenebb lenne - hanem felhozta példának Shakespeare-t (könnyű labda, persze), aki egyszerre volt divatos, aktuális, izgalmas és örökérvényű. Mindenképp rokonszenves ez a hozzáállás, vagyis hogy nem kesergünk a múlandóság felett, nem hagyjuk, hogy a sírva vígadós panaszkodásba csússzunk bele, ami sok eszmecsere végkifejlete ("hej, ez a mai fiatalság már nem is olvas, és különben is: minden amerikai bunkó"), hanem igazi színházi attitűddel áll a kérdéshez: Shakespeare-t is pillanatok alatt rothadt paradicsommal dobálta volna a (feltehetőleg) pocsolya részeg közönség, ha csak egy másodpercre is unja a show-t. Hogy észreveszi-e az egyéb tartalmakat (virtuóz játék a nyelvvel, a szereplők elevensége, mitológiai párhuzamok, stb.), az már nyilván más tészta, de akinek füle van rá, az úgyis hallja.

 

 

Szó esett még az utazásról, mint állapotról, vagy arról, kiknek a költészetét szereti KAF: az élők közül Parti Nagy Lajos nevét közvetve árulta csak el, s számomra némi meglepetést okozott, hogy Oravecz Imrének is rajongója - KAF lírája első blikkre igen távol áll Oraveczétől. De hát mi más is lehetne gyümölcsözőbb, mint az eltérő világ- és költészetfelfogások egymásra gyakorolt hatása és inspirációja?  És megemlíttetett még természetesen Weöres Sándor is, aki szintén nagy színész és "alakoskodó" volt - KAF szerint az ekkora nagyság szinte már elviselhetetlen, mint ahogy a tökéletesség is zavaró az emberi szemnek és agynak.

 

Az elején azt írtam, csupán egy problémám volt a délutánnal - közben eszembe jutott még egy. Összesen három verset olvasott fel a költő (Szikszai ilyenkor tréfálkozva mikrofonállvánnyá transzformálódott, KAF pedig a felolvasások végeztével pedig rendre ráült saját mikrofonjára, ami némafilmes poénok sorozatát indította el képzeletemben), amit azért kevésnek tartottam - meghallgattam volna még legalább ugyanennyit.  

 

 

 

Kovács András Ferenc rövid életrajza és versei a MEK-en