Németh Zoltán: 2002. október 14., hétfő

Irodalom

   
   Hétfő vagy hétvége? Nehéz eldönteni, hiszen mentálisan ez a nap nálam még a hétvége része. Az első munkanap automatizmusát még a hétvége tudati struktúrái "írják felül".
   (a telefon) Valamikor szerdán telefonált anyám, hogy ezen a hétvégén lesz a párkányi vásár, amely még a török időkből datálódik. Van is valami félelmetes keleti íze az egésznek a kilométereken át húzódó sátrak között hömpölygő tömegben, amikor alig lehet levegőt kapni, és széttrancsírozza a tömeg a csoportokat. Kocsiba vágjuk hát magunkat, irány a haza, a szülőföld (egy Párkány, gyengébbek kedvéért Esztergom melletti kis falu, a Dunától északra), ráadásul anyunak születésnapja van.
   (Kéménd) Az idő azonban nem kegyes hozzánk (sem). Esik az eső, amikor testvéremék megérkeznek. Nyár óta nem láttuk egymást, megy a sztorizás, múlt héten volt Münchenben a sörfesztiválon, a jegyirodánál annyit húzta az időt a muki, hogy egymás után két vonatot késtek le, jegyet váltottak, kirohantak a vonathoz, amely éppen elindult, vissza, kicserélte a fazon a jegyeket, csigalassúsággal, kirohantak, éppen elment a másik vonat is. A sörsátrakban a padokon, asztalon ugráló tümeg, a bivaly germánok hatalmas tálakon cipelik feltartott kézzel a nagy szelet húsokat, krumplit, az olaszok meg, ahogy elhalad mellettük a manus, kicsipkedik a kaját a tálból stb.
            Fiam szőlőt csipeget, testvérem fia boldog    

   (Simon-Júda) Délután négy felé indulunk Párkányba, ahogy eláll az eső és felébrednek a gyerekek, a Simon-Júdába, ahogy mondják mifelénk, a simonjúdába, testvérem szokásos csele (minimum tízszer életképesebb nálad, mondta néhány évvel ezelőtt egy haverom, amikor a testvérem visszaérkezett Londonból, és leültünk Pozsonyban sörözni). A csel a következő: a város ilyenkor le van zárva, de ő a kocsival egyenesen a meglehetősen szerencsétlenül posztoló egyenruhások felé veszi útját, a Krivocsenkóhoz vagyunk hivatalosak abba a piros házba, mondja, és a magabiztos stílus, na meg a másfél milliós (kb. kilencmillió forint) Toyota Camry látványa megteszi a a magáét, már bent is vagyunk, harminc méterre a városközponttól.
   A látvány siralmas, van úgy, hogy húszméteres helyek állnak üresen a tömegben, ilyenre nem is emlékszem. Az eső elmosta a tömeget. Megállunk egy ringlispíl mellett, aztán beülünk a kisautókba, úgy száguldozunk a fiammal. Még előtte észreveszem egy osztálytársamat az általánosból (az alapiskolából, ahogy nálunk mondják, a základná škola tükörfordításaként). Tizennyolc éve nem láttam, most meg itt, előttem kisautózik. Ahogy beülök a következő körben, intünk egymásnak. Ez szörnyű, hogy ide jut az európai ember, hogy mindent szakadékok vesznek körül. Emlékszem, másodikos koromban együtt ültem vele a napköziben, együtt rajzoltuk a meztelen, cicis-puncis nőket, de ő aztán osztályt ismételt.
   A sötétben a fiamat felültetjük egy ilyen emelkedő-ereszkedő helikopterre, óriási a zene, dübörög a techno, mellettünk óriáskerék, óriás hajóhinta, kezdődik az esti nyüzsgés, százával tódulnak át az esztergomiak is a Mária Valéria-hídon, villognak a fények, akárhová nézek, kezdődik a buli, pörögnek az emeletes karok. Hazaindulunk.
   (vasárnap) Másnap apuék kitalálják, hogy rakjuk be a betonpaneleket a kerítésbe. Az esőben emelgetjük az ötvenkilós betontömböket, faragjuk az oszlopot, mert finta. Délután a pince, a Garam-part, aztán indulás haza. Most hétfő, itthon vagyok, ahogy írom, közben repülőgépet kell csinálnom a fiamnak, de "nem valami jól repül".