A képzelt inkvizítorok

Az éjből, ami kicsorog
a képzelt inkvizítorok
kínzása, gyötrése, vasprése, tűszöge, kése,
az űrből, ami előcsorog
a képzelt inkvizítorok
izzadt, szikár, meztelen tülekvése,
a szenvedés fénylüktetése!
Ó, csillagnéző vacogás! Ó szemhéjtalan csillagok!
Ti szemhéjtalan fényvakok!
Ó, ti messzi robbanás-fehérek, idő-előtti, idő-mögötti
lüktető nem-halló fényrabok!
Ó, ti süket égitestek, fültelen tűzvelő-anyagok,
ó, ti fényremek
fül-nélküliek,
ó, ti dobhártya-nélküli eleven fénydobok, csillagok!
Űrbeli sűrű nyáj, tolongó fényszőr-gomolyok,
a belül-kezdet kifelé folytatás
megvalósulás világűr-dzsungel-állatok,
a belül-tűziszap-puha, kifelé virágzó kéreg-vastagok.
Jaj, könnyes űr, jaj szemhéjtalan szem-napok,
jaj, szemhéjtalanok, mint a kitinszivacs-szemű,
sejtes lépviaszgolyó szemű rovarok,
darazsak, méhek, legyek, szúnyogok, szitakötők,
orrszarvú-bogarak, szarvasbogarak!:
ti néztek engem szemhéjtalan fények,
mint a lepkék, szöcskék, imádkozó sáskák:
az Ájtatos Manók,
ti néztek engem megkínzott szemhéjtalanok,
meggyalázott izzásgömb állapotok,
akik voltatok, vagytok, s lesztek újra s újra,
akiket gyűrűként, arany-karikaként
visel és hordoz az Isten kisujja,
a csigaháztekercs kürt-tüzet.
S ez a fény nem kérdi ki vagyok?
Mért élek a halál szivébe bújva,
mint ősember, barlangi medve, szörny-szüret, vad szeretet.

Nézem az éjszaka fényszita-rácsdoboz végtelenét,
a tűszúrás tüske-láz
éji fényt,
s visszanéznek a csillagok ibolyasárga kékillat gyönyörrel,
nézem a remény-nemreményt,
s létük lánc-tüze csönd
ami földi világot a bolygó-talajba tördel
és nézésük, mint az éhes csecsemő zokog,
óbégat, jajgat s megáld a lenti zölddel.
S a fény ínypatkóján sose nő ki tejfog.

A légy sír így, ha enyvhez ragad,
a légy jajgat így, ha óriás barna pontszemrács-gömbszemére
póknyál rácshálója sejtesen, selymesen dagad,
s lesz a látás-többezer pontkút izzásgolyó,
mint a selyemhernyó-gubó.
Barnából fehér,
mintha alvadó vérre ragadna mézeskenyér.
A kalács a vérre.
Tejre a vér.

Én láttam már a szenvedést,
az őrült kezében a konyhakést,
a felkarba a kés-ütést,
a vért-lövellő izom-sebet,
s a foglyot aki ezen nevet,
s ha most elképzelem:
az a megvalósult gyötrelem
az a felkészült félelem
nem-félelem.
Mert mindent be kell vallani,
hogy minden az volt: az, ami!

Mondd, láttál-e már embert akinek szemhéját
kínzói borotvapengével, ollóval, borotvakéssel, tőrrel
levágták,
a szemgolyót nedvesítő,
a szemtestet könnyesítő,
a könny-elosztó pillás bőrsapkát,
s a pupillás szemgolyó üveghéj-szárazan mered,
mint mókus-rágta penészes, lukas dió,
mint kútfenék ha vizét kimered
s legfeljebb sár, mocsár
ami visszanéz rád, mint nő, ha becsapták,
akár a kiszáradt hínár-folyó, béka-ugrás-fröccsenés tó
s pattog a béka-millió,
akár a szöcske
mint a lukas zsák kiköpte
zöldbab, vagy zöld dió.

Láttál-e már szemhéjtalan emberszemet
ami nem fényszüret, de vakság-szüret
s fénye sárga, mint lakk-üveg bélésű
kalásztok, celofán-bélésű barna szőrcsipkekehely
makk-hüvely,
szinte zeng, mint szélben a kiszáradt fű,
s a fűtest, fűlevél vízér-hálózatában a víz-szünet.

Láttál-e már szemhéjnélküli madarat:
sast, cinkét, zöldikét, varjút, rózsapirókot, őszapót,
harkályt, gólyát, strucc-imát,
mint a négy szem rózsatornyú csigabigát:
a szemhéjtalan himlős nyálredő-csikót,
vagy házityúkot, kakast, kacsát, libát,
szőke rózsadisznót a szaros ólban,
vagy más vadat,
szemhéjnélküli gyöngybajusz gyíkot:
enyvcsillag-lábkezű, pislogó zöldparázs gyöngykesztyű-ágaskodást,
akinek gyöngysisak-hímzéscső fejéből
száraz aranyfésűsarlós szeme
úgy dülled a levegőbe, az érett barna, gyantagyökeres ribizliszem,
a zöldből az aranysűrű zöldbe,
mint könnytelen gyötrelem-gyalázat.
Akár a fény tüdejéből
a vérpuha zöldalma-alázat,
akár orrlikas gyöngyszövet-erszényből
a zöldpenészes aranypénz,
ami a vén idő köd-arcába néz.
A szőrösen, szakállasan barna
öreganyó-boszorkányarcra.
Láttál-e már szemhéjnélküli tehenet, lovat, bikát,
bivalyt, kutyát, macskát, szamarat, bárányt, varázscicát,
zsiráfot, zebrát, orrszarvút, okapit, tigrist, elefántot,
oroszlánt, krokodilt, sast, kobrát,
pávát, struccot, medvét, tevét
és más lemetszett-szemhéjú pillanatot,
vagy daganatot, óriásteknőcöt
négylábú páncél-koporsót, ősgyíkot, tatut, majmot
és madárkürt-bóbitát
csicsergő páfrány-tollhalmot,
akit az anyja tojásból kiköltött.
Jaj rettenet, képzelt iszonyat!, de sokat gondolok rád.
S a látomás e szörny-iszonyból mit kapott?

És szemük kiáll a homlokokból,
mint világot néző árva daganat,
fényrák-csomó ami a testből kinőtt, a létre ragadt,
enyves pikkelysaláta-halom gesztenyerügy,
a rettenet-fájdalom, a rémület-ügy,
a gyíkszemek enyv-eres zöld ribizliszemek,
ó, szemek, szemek, mindenség-képzetek,
ihlet-golyók és látomás-golyók
az űrt, az árva végtelent látással szagolók,
kiálltok a homlok-ájulás
alatt, mint sötét tüskeszőr-csészéből a barna makktojás,
mint az áttetsző óriás szőlőszemek,
fagycsipkés vadrózsagumók: csipkebogyók,
féreg-kapus almák, májfoltos fénytapogató csápkezek,
mint a tengeren lebegő óriás hímzett-hártya medúzák, takony-buborékok,
mint az óceánvíz habkötegéből a polipok,
mint a falusi félhülye öreg szolgalány
hátából, melléből a púpok,
borostyán érbolyhokkal belül-beszőtt
viaszcsönd-szőlőgolyók,
kidülledő vizselyem-pogácsák,
hogy a múlandóságot fénnyel igyák és lássák,
és nézésük, mint a lét-elárulás, gömbvillám-csodálkozás
és strucctojás, emu-tojás, ibisztojás, hattyútojás,
cinketojás, verébtojás, halpete-ikratojás
dülledt szemük csillogás-fénye gyilkos száradás.
Úgy haldoklik a fényvitorla szél-lapátkerekű malmaiba,
mint apám haldokló véres szájában a gyötrelem-ima.

Ó, ti végrehajtó rabszolga-kanok:
képzelt inkvizítorok!
Gyilkos izomhalom, nagytökű, bikatökű
meztelen, izzadt férfikurvák,
akik mégis gyávák, mint a hajszálon lapuló tetű,
angyal-bajszos iszonyat-szolgák!

A költő mit tehet?

A költő mit ér el
képzeletével és hitével?
Áttetsző kristályrab Isten-szerkezetével?

Benne mi fér el?

Mert halálig játszik vele az öntudatos képzelet,
ami azért van, mert hiszen lehet:
mint macska a levegőbe földobott,
levegő-hordózsákban földobva táncoltatott egérrel.

A tűkéve-bajszú az alvadó vérrel:
a kaktusztű-bajszú nincs-szárnya denevérrel.

Mert addig dobálja, rángatja, pofozza, cibálja
amig vére megalvad.
Vérhab lesz szája.
Ebbe az ember is belehalhat, ha a Macska-Isten így dobálja!

Az éjszaka világít.
Hallgatom a gyász
bolygó-középig, anyagig, lényekig,
virágokig, növényekig,
felhőkig, csillagokig
tolódó fekete-láz
trombitáit.
A lázpiros fénykürtöket,
a csengő-aranyfürtöket.
És alszik még a kakas,
mert messze még a hajnal
amikor rózsahajjal
a magasságot betenyészi,
mint nyúzott állatot az érszobor,
pirosan, kéken az érháló-bokor,
izomszobor megnyúzott halottat
ahogy a mesterség bevérzi
s az önmagába olvad.
A kakas még nem szájal
pirosmirígy-kettős tüdőlepény szivacszászló szakállal.

A Feltámadás-Torok!

Ó, képzelt inkvizítorok!

Hát mit lehet? Mit nem lehet?
Csönd-ájulásom jégverem.
Én is csak elképzelem,
mint szörnyeteg kisérletet
a szemhéjfosztás-gyalázatot,
a lét-lefosztás kínpadot,
hogy a képzeletből vers legyen,
mert el kell mondanom,
hogy fáj nagyon
a csipkebogyó-bokor nézés-szánalom,
a szemhéjtalan kiálló vízdió-ütközet,
a merev, könnytelen biológiai szégyen,
amivel az élet-alkalom
bizalma kevesebb, mint a tiszta üdvözlet
a halandó szivében
és látása rigidebb, mint a gyémánt a szén-feketében,
meztelen éjbe temetett,
látása látástalan,
mint az arany-gyökerek, gyémánt-fellegek,
kristály-kévekötegek
sziklába, márványba fullasztott,
kő-éjbe dagasztott
pislogástalan titok-vak ragyogása.

Lesz-e jövőmnek föltámadása.
Vagy sorsom, mint fogasra akasztott
télikabát molyrágta csönddel leng, libeg.
Lesz-e jövőmnek virág-ámulása?

Ki mondja meg?

Ki tudja megmondani?,
amit nem lehet bevallani,
de ki kéne mondani!

Hiszen már nem vagyok gyerek.

De fájdalom-öreg, férfi-öreg.

Jaj, könnyes űr, szemhéjtalan csillagok,
a képzelt inkvizítorok késétől körülmetélt
szem-előbőrök, szem-fitymák, szív-előbőrök,
fénymakk-falloszvég fitymakupakok
nélküli csillagok,
végtelen-tág téridő üresség-lepénygömb
belsejében nyüzsgő, lángoló, száraz aranyrovarok,
gomolytorony, gomolyfolyó esti szúnyogok
alkonyatvér zizegő hártya-oszlopok,
akiknek két csipkecsáptollas archomlok-fején
két kazettakupola-kalap
sejtcella-szöglet-mozaik szikra-ikragomba nap,
ó, szemhéjtalan csillagok,
az élő rettenet szemhéjtalan tűz-szemei,
gyászköldökű szemek,
feketekorong tengelyagyú fénygolyók.
És horgásznak a képzelt inkvizítorok,
kezükben a fémbajszú görbe horog
s amit fémputtony-ívük a mindenségből kifog
fénylik, lóként nyerít, vérzik, lengéssel csorog,
pikkely-pávahalként ráng, sikít, ikrázik, vizel, tántorog.

Hiszen halásznak, halnak ez a dolga!
Hiszen ezért él a képzelet őrület-gyilkosság-szolga!

És nincs, mint az elugró bolha
és van, mintha volna.
Az így lehet
szenvedés, megaláztatás, gyötrésből képzelet!

Jaj, néma űr, mért hagysz merengnem?
Kopasz csillagaiddal nézel engem,
mert a csillagoknak nincs a makkról péniszrúdig visszagyűrt fitymabőre,
redőlepényig visszafolyt csigaszeme, fehér kút-lepedője,
hogy forróbb legyen a látás-nemiérintkezés.

Jaj, könnyes űr, szemhéjtalan hold!
Mért van, aki van, mért volt, aki volt?
Nézésetek szikrázik akár a kiköszörült kés!

Az éjszakát nézem, szagolom szag-éhes orral,
a két fényes kürt barlang-pokollal.
S így néz az űr engem éjemen a szemhéjtalan holddal,
a szemhéjnélküli csillagok tűzözön-magányával,
a szenvedés látó-vak halott-eleven bolygó-szagával,
embervágy-szimatával,
mint gigászi gyémántszitával.
Én meg a holdat nézem világító szivemmel.
Nemcsak a szememmel.
Mint érett sárga kalászt gyémánt-kaszával.

Hol vagy világ, aki voltál?, hová hamvadtál kék idő?
Hová múltál szeretetből és szánalomból font hálóözön,
folyékony, harmatos póknyál-bozont, ragadozó öröm,
a nyolcszemű leskelődés potrohából kifolyt rabló-feszülés,
hová lettél türelmem lángtombolása: győzelem a halálon?
Nézem a virágzó éji tavasz-csöndet, a tajtékos kert-magányt,
s robbanó szivem, a kifeszült aranyfekete csönd
enyvpapírra ránt, mint egy síró, nyafogó fekete legyet, a mágnes-magányt,
nézem az éjpára aranyszövetség sűrű ég-vigaszt,
az alvó darazsat, lepkét az aranysúlyú viasztőr fűszálon,
az alvó, önmagával önmagát bezárt éji tulipánt.

Jaj, könnyes űr, szemhéjtalan hold, túl a zöld bagolypislogáson!

Hová lettél, hová hűtlen szép ifjúságom?

Háló-özön, fénytéboly tűzözön!
Bennetek hüvelykujját szopva gyerekként alszik a közöny.
S hozzátok az a közöm
hogy fényetek rácsába halál-szem-hűséggel ütközöm.

Ifjúságom az aranyláz könny-vadon óriás szitakötője,
az esőfüggöny-páralomb rezgés-szivébe szőve,
ifjúságom kék hínárcsönd vízrács-szövedékű foglya,
ifjúságom, mint illatos éj-púp, kúp-száraz szénaboglya,
ifjúságom a millió-csecsű angyalcsönd szárnylobogás küldetése,
ifjúságom a feketében fekete ködrengés szívverése!

Arkangyal-rang
aranyharang!

Ó, zűrzavar-láng ifjúság:
éhség, galamb-vágy, temető-szomjúság!

Ifjúságom vadgalamb a rügyező körtefa-ágon.
Ifjúságom vadgalamb a virághab körtefa-ágon.
Mint fekete szemgyűrűs galamb piros szeme körül
a pihetoll gyászkoszorú: ifjúságom,
tollgyöngy pihegyűrűs vadgalamb ifjúságom.

S most aranygyászt virágzik az éj, az aranyhörgés csönd szivem körül.
Ó, ifjúság!, hogy voltál, az ember már annak is örül.
S az időnek nem könyörög, s sorsáért nem könyörül.
Ó, hold, ó árva csillagok!
Ó, engem-néző hold, ó minket néző
árva csillagok!
Élni még most se késő
eretnek anyag-golyók,
Isten-nélküli állatok,
Istenen-kívüli növények, vak virágok
szemeteket megkopasztották az inkvizítorok:
az ítélet-végrehajtó Lét-Kehely rombolók
szemetek szirmait mohó zabálás-gyönyörrel
lerágták,
mint az élet-szép termést a száj-kasza sáskák,
s a végrehajtók szeme nem volt teli könnyel,
csak kínzás-gyönyörrel
és izzadt pokol-fénnyel,
a gyűlölet-edény szenvedtetés-reménnyel,
vak növények, virág-vakok,
akikben csobognak a fények,
mint ez az ének,
szemetek őrző kehely-bőreit letépték
fogóval, csipesszel, hisz nekik nem kín
a büntetés-mérték,
letépték, mint a virágszirmokat
a szerelmes kiránduló, hisz neki más élet nem érték,
se a látást-védő bőr-serleg, a virágszár-szőrös ernyő-kelyhek,
amiknek harmatsírás szempillaszőrein.
És mit tud a bűnről az öntudatlan gyermek?