Hetvenegyben Bukarestben unatkoztam elveszetten
És a zebrán átalkelve, álmodozva, nem
Valakinek nekimentem. Dehát milyen a véletlen?
Szőkehajú, vidám, ápolt, fehérbundás hercig lány volt.
Ahogy bocsánatot kértem s kettő lépést továbbmentem,
Utánam szólt: ?Állj meg, vándor! Nem vagy a Petőfi háztól?
Egy kávéra, vagy egy sörre, meghívhatnál, vagy kettőre!...?
Így történt, hogy a Berlinben, összebújva ittunk ketten,
Nem is kellett bevallani, ki se is kellett mondani.
Mást akartunk, nem véletlen! Én őt, ő meg nyilván engem.
Zötykölődtünk villamoson, trolibuszon és lábbuszon.
Padlástéri lakásába feszíthettem keresztfára.
És ahogy megérintettem úgy éreztem megérkeztem.
Másnap balesetben meghalt, de az érzés máig kitart.
2003. június 30.
