Éjfél-fekete vásznakon megvadult kezek:
Tornyai Juss-án egymást tépik az emberek.
Ott az őszi fáklyás erdő, levél se mer esni,
magányos Endre Béla az arany csöndet festi.
Tán a csupa-láng nyári Nap hullt ide le,
recseg és döng Kohán bivalyos szekere.
Az éjszaka tört szárnya alatt bedőlt tanyák
hallgatják Kajári kavargó varjú-hadát,
ó, mennyi kín, bűn, iszonyú megaláztatás,
ifjú holtakért körmünk a Don havába ás.
?Földünket elveszik, együtt pusztulunk vele? ?
így töpreng Szalay parasztember-istene,
s a karácsonykor-született sírását hallani,
melengetik Németh József subás pásztorai.
Fejér Csaba képein veszendő limlomok:
kopott székek, kanalak, szálkás asztalok.
Csikós András a városszélén jár a csöndben,
megvillan az idő derengő víztükörben.
Ahol a puszta hó- és jégvilága van,
Fodor Jóska csengős lovas-szánja suhan,
honfoglalók lova-patája zúg a szélben,
Sonkoly Tiborral régvolt ezer évet nézem.
Zayzon Ági szép pasztelle ragyog hibátlan,
fia s lánya kimondhatatlan-tisztaságban.
Erdős Péter ágatlan, holt faóriása,
mint pogány istenség a folyót vigyázza.
Fényes ártéri-lombos mártélyi parton,
szemüveges ősz hajú festő barangol...
És jön az ifjú képíró mester: Zoltai,
reményünket, jövendőnket tán ő mondja ki;
a világot és e veszendő hazát, tudom,
óvja és őrzi a megtartó irgalom,
száz és száz esztendő pereg, szép emberszavak,
ragyog az anyamosolyú októberi Nap.
