Minden írásnak saját ideje van, úgy vettem észre. Ezt ritmusnak is lehet mondani. Aki elmerül egy regény olvasásában, az egy másik időbe kerül. Ugyanezt persze a versek is tudják, sőt. Úgy hiszem, egy jó regény egy hosszan kitartott vers élményét tudja, míg a vers sűrített idő. Azt hiszem, az idő, amelyben élünk a modern világban, az egyik legnagyobb illúzió. Mindennek saját ideje van, minden dolognak a világon, nem csak a szövegnek. Az egész, ami most van, egy hihetetlen szemfényvesztés. A szövegek azonban teremtenek is maguk körül egy időt. Ha valaki ?erős? tárgyak közelében él, érzi azt, hogy ezeknek más az életük. Mondjuk egy gyönyörű szekrény. Az ilyen tárgyak maguk körül lerombolják a környezetüket, az idő is megváltozik a közelükben. Egy valamilyen tévés műsorban beszélt Esterházy egy kályháról, talán a dolgozószobájában mutatták vagy a lakásban, nem emlékszem, de arról volt szó, hogy egy ilyen gyönyörű, saját idővel, saját térrel bíró monstrum roppant erőt jelent. Aligha lehet egy ilyesmit bevinni egy panellakásba, valahogy nem egészséges dolog. Kisugárzása van: saját ideje, saját tere.
Nem tudom, de emlékszem gyerekkoromból arra, hogy mennyire más élmény volt öreg emberek társaságában lenni. Hogy az öregek, és lényegében mindegy, mivel foglalkoztak életükben, de ha kiegyensúlyozottak tudnak maradni, akkor mellettük ezt lehet érezni. Na meg az időt is, másként. Bármiről beszélnek, az érdekes, lenyűgöző és izgalmas lesz. Ezeknek a beszélgetéseknek feszültségük van, mindegy, miről legyen szó. És ritka az a vers is, amely ennyire kimért és mégis izgalmas tud maradni, mint egy ilyen beszélgetés. Szóval, azt hiszem, hogy valami nagy szemfényvesztés ez a világ, a folytonos fontoskodással, a jövés-menéssel, azzal, ahogy rácsatlakoztattak bennünket a mindennapi hírekre, az úgynevezett eseményekre, a modern politikára, amely folyton lázban tartja az embereket, és borzalmakat szabadít ránk, mert a királyok halála óta kisszerű gazemberek, jobb esetben pojácák játsszák el a főszerepet. Ahogy ez már Napóleon óta egészen nyilvánvaló.
És jó kétszáz éve belekényszerítették az embereket ebbe az időbe, amelynek nem nagyon van ablaka. Sokáig azt híresztelték, hogy a művészet ilyen, egy tágas nagy ablak, amelyen ki lehet látni, de ezt hiszem, nem gondolták egészen komolyan. Illúziókat dédelgettek, mert szerettek volna azok a filozófusok megnyugvást találni a kétségbeesésükben, és meg hát végül maguk is a politikusok kegyei után futottak. Ilyen csapdákba szoktak beleesni a bölcs emberek, mint a szegény Püthagórasz.
Milyen az általad megfigyelt, az általad megélt és leírt (versekként rögzített) idő ritmusa?
Nehéz erre válaszolni. Fogalmam sincs. És az sem biztos, hogy jól értem a kérdést. Úgy szoktam dolgozni, hogy megvárom, amíg körvonalazódik, miről is szeretnék írni. Ha megérzem ezt a hangot, akkor azt sok ideig hordom magammal. Nem dolgozom ki, nem kezdek írni szavakat, csak ezt a sejtelmet forgatom magamban. Néha elfelejtem. De amit elfelejtek, az nem is lehetett annyira fontos, biztos meg is érdemelte. Hát ez az idő, a készülődésnek ez az ideje is hozzátartozik. Ez valahol benne van.
Alapvetően lassú vagyok. Kishitű, szkeptikus, kételkedő alkat. Meg bizonytalan, ezért mindent, amit elkészítek, félre szoktam tenni. Amiben bizonytalan vagyok, azt hosszú időre. Minél bizonytalanabb vagyok, annál hosszabb időre. Aztán néha megint előveszem, nézegetem, van amit ezek után kidobok, ha nem győz meg, hogy érdemes vele foglalkozni. Sokszor sok időt fordítok tervek végiggondolására. Olvasok, jegyzetelek, figyelek, töltöm az időm, hallgatózom befelé. De semmi. Ilyenkor több hónapi munka után is kidobom az egészet. Félreteszem. Elfelejtem. Nem izgat annyira, hogy érdemes volna vele dolgozni. Haszontalan munkának tűnik ez első pillantásra, de ? bármily bosszantó ?, jobban meggondolva, egyáltalán nem elfecsérelt idő. Sőt talán hasznosabb is, mint azok a tervek, amelyeket megcsináltam. Mivel eközben, amíg hozzáolvasok, vázlatokat készítek, gondolkodom, addig magamon is dolgoztam. Belátásokra tettem szert, önismeretre. És a legnagyobb eredményre is eljutottam: nem csináltam meg valamit, ami pedig első pillanatban, de még a második, harmadik, stb. pillanatban is, úgy látszott, volna értelme foglalkozni. Nem vetettem bele magam, nem hagytam, hogy a látszat elcsábítson, és valami olyasmibe kezdjek, amire vagy nem vagyok felkészülve, vagy a végső eredménye igen csak kétesnek tűnne.
Szóval ilyen kitartott, aztán mégis összetömörített időkkel foglalkozom. De valahogy ilyen a nyelv ideje is, a nyelvben sem homogén idők vannak. A mondatszerkezetek pedig valamiképpen egészen más tapasztalatát adják az időnek, aminek nincs köze a mindennapi élet nyelvéhez, a térről és az időről kialakított fogalmakhoz, amelyek belénk vannak írva. Azt hiszem, ezért van a szövegek olvasásának sokszor felszabadító, magával ragadó hatása ránk. Hiszen egy-egy szöveg nyelve nem azzal az idővel rokon, amelyet mi használunk. Ezért szeretünk olvasni, ezért ragad magával egy regény nyelve. Kevésbé a sokszor előre tudható, könnyen kiszámítható történet fordulatai miatt.
Tehát az olvasással töltött és a közben megélt ? a szöveg működését (is) szabályozó ? idők, és az írással töltött idők egészen sajátságos viszonyban vannak az olvasóval és az alkotóval. Kialakul a saját idő, ami csak és kizárólag az individuumról szól. Egyre beljebb és közelebb vezet önmagunkhoz?
Ha a ráérő idő olyasmi, amiben az ember másként él, szebb, de legalábbis összetettebb életet élhet, akkor az nagyon hasonlít valamire, ami a saját idő és a saját élet tere volna. Erről viszonylag keveset tudunk, mert épp a természete olyan, hogy nem kell a nyilvánosság elé vinni. Amiből szövegek jönnek létre, az már eleve valahol a nyilvánosság előtt zajló dolgokból jön létre. Úgy értem ezt, hogy nem én vagyok jelen például azokban a versekben, amelyeket írok, hanem az a szerep, hagyomány, elvárásrend, amelybe beleilleszkednek a saját dolgaim is. Mert hogy választottam magamnak egyszer valamikor egy utat, amelyről most már nem nagyon tudok letérni. De a saját idő, a saját élet az kívül van ezen. Nem hiszek benne, mert irodalomtörténészként épp azzal kell szembesülnöm, hogy azok a szerzők, akikről azt gondoltuk, tudjuk, milyenek is voltak, mert hisz ott van minden benne a verseikben, vagy bármilyen produkciójukban, kiderül, fogalmunk sincs. Az írással, és különösen a romantika óta a költészettel épp ez az egyik legnagyobb probléma, hogy az olvasók általában azt hiszik, hogy vall a költő, ott van az író, egész jól látjuk a nyomorultat. A nyelvi művészet ebből a szempontból hátrányos helyzetben van, mivel a leírt szavakat az emberek általában nem jeleknek, nem szimbólumoknak, allegóriáknak tekintik, hanem kimondásnak, vallomásnak, egy az egyben, szinte névértéken veszik. A zene vagy a képzőművészet esetében tisztább a viszony, hiszen ott eleve áttételesen gondolják el. Mivel nem mondják ezek az eszköztárak állandóan, hogy én, én, én.
Valahogy úgy gondolom, hogy az individualizmus, ami áthatja a mi kultúránkat, a világunkat, amit talán leginkább civilizációnak szoktak nevezni, téves képzeteket oltott belénk a személyes jelenlét jelentőségét és lehetőségeit illetően. A reklám és a kereskedelem erre épül, ennek az individuumnak az illúziójára. Azt hiszem, e nélkül az ideológia nélkül a fogyasztói társadalomba hamar beütne a krach. Mert épp ennek a jegyében vásárolunk háromnegyed részben felesleges dolgokat, amelyek nélkül ugyanolyan jól élhetnénk. Több ezernyi tárgy vesz körül bennünket, és folyton szaporodnak a tárgyak. A csokoládét is eladják kerek, hosszúkás, és még pár tucat formában. De az anyaga egyáltalán nem különbözik. Nincs annyiféle csokoládé, amennyi formában, csomagolásban árusítják. Gyerekkoromban még lehetett kenyeret és tejet kapni. Ma már egyik sem kapható. A kenyerekben nincs búza, és nem úgy készül, mint több évezreden keresztül. A hetvenes években ettem utoljára igazi kenyeret. Akkoriban ittam tejet, amelyet tiszta legelőre járó tehenekből fejtek. Még meleg volt, amikor vacsorára elég volt ebből egy liter, két szelet kenyérrel. Volt benne, ami táplált. A tej ma víz. Csak folyadékpótlásra való. Nem táplál. A kenyér adalékanyagokból készül, nem kelt meg, de hát az adalékanyagok nem is tudnak megkelni. Azt csak a búzaliszt tudja. Csak puszta időtöltés az evés, mert nem evés, csupán pótcselekvés. Nem leszek tőle jóllakott, legfeljebb az éhségérzetet csökkenti. Borzasztó, amiben élünk. Borzasztó, hogy ezt az állami szervek engedik. Borzasztó, hogy az embereket mindenütt csak a profit növekedésének alárendelten szemlélik. Az emberi méltóság sehol sem számít már. Milliókat nyomorítanak meg, csak azért, hogy a nagyvállalatok még több nyereségre tegyenek szert. Az individualitás és a szabadság eszményeit nyomorúságosan megcsúfolják. Azt mondják állami szinteken, hogy te fontos vagy nekünk! Hogy minden ember számít, hogy mindenki érték. De ezt utoljára talán a középkori civitásokban gondolták tényleg komolyan. A nyugati világban sok-sok millióan élnek a mentális nyomor legmélyén, a szegény országokban pedig a fizikai élet nyomora öli meg az emberek méltóságát. Az ember méltóságát valamennyire a tradicionális kultúrák tartották és tartják tiszteletben. Épp azok, amelyek nem az individualitást, hanem a kollektivitást tekintették legfőbb értéknek, vagyis a szolidaritást, nem a kollektivizmust.
Magam leginkább egy csavar vagyok a gépezetben, úgy érzem. Teszem a dolgom, nem különbözöm a többiektől. Miért is különböznék? Mindenkiben a valamilyen célra szolgáló eszközt látom. Nem az egyéni élet célja a fontos, hiszen miben is áll az? Ugyan ki tudja, miben áll az ő egyéni létének speciális célja? Miért is van ő itt ezen a földön? Fogalmunk sincs. Ez a kérdés a mi civilizációnkban élők döntő többségét már réges-rég nem érdekli. Mert nem kell feltennie ezeket a kérdéseket. És ebben valamiképpen az individualizmus ideológiája az egyik legnagyobb bűnös, azt hiszem. Ez az elterjesztett ideológia feleslegessé, mintegy okafogyottá teszi a kérdést, amelyet pedig Hérakleitosztól, Szophoklésztől kezdve feltesznek. Nietzsche újra felteszi ezt a kérdést. A művészetek mélyen tudják, hogy ez a kérdés nem megkerülhető, de a művészet helye ebben az individualizmus-féle logikában már nem teszi érthetővé ezt a kérdést. Az intimitástól fél a világ, hisz az lerombolná az individualitás idolját. A másik iránti őszinte érdeklődés, a kérdezés képessége és tehetsége helyébe a leskelődés tud csak kerülni, ami inkább a szokásaira, furcsaságaira vonatkozik, mintsem arra a titokra, amely a létezésben magában rejlik. Ki az a másik, akivel találkoztam? Ki ez az ember, vagy ki ez az állat, aki az utamba került? Ezt kevésbé akarjuk megtudni, mint a hobbiját. Az emberek ma már épp ezért kötelességüknek tekintik, mintegy az udvariasság kereteibe illesztett feladatuknak, hogy ilyen érdekességeket szállítsanak magukról másoknak: mi a hobbim, mit szoktam csinálni szabad időmben, milyen egyéni műsorszámaim vannak, amelyeket a társaság szórakoztatására elő tudok adni. Ez udvariasság, hogy meg tudjanak jegyezni: ?Ja, az a pofa, aki a múltkor a fondüt csinálta, és egyébként pedig fallabdázik.? Meg ilyenek. Balga világ ez.
Megismerni magunkat, megismerni egy másik embert odafigyelés, és sokkal kevésbé megfigyelés kérdése. Ehhez azonban tiszteletre van szükség. Nagyobb léptékekben gondolkozva, azt is mondhatnánk, hogy a mindenség tiszteletére. Megkerülhetetlennek látszik a szakralitás.
Nem gondolom, hogy rendes hivő ember vagyok, már úgy értve, hogy semmilyen vallás dogmatikai elveinek összességét nem tudnám követni. A kereszténység, amelyben neveltek, is igen hamar problémákat jelentett számomra. Kerestem is rájuk magyarázatot. Bizonyos, hogy erősen kifogásolható válaszokat. Nem hiszem, hogy dogmatikailag kifogástalanokat, és azt sem hiszem, hogy ezek összeegyeztethetők lennének bármilyen hivatalos vallási irányzat elveivel. De nem valószínű, hogy valamely vallási felekezethez való tartozás azt jelentette volna valaha is, hogy az ember mindennel teljes mértékig azonosult volna azzal, amit valahol valakik előírtak neki. Sokkal fontosabbak a mozdulatok, az élet gesztusai. Az ember végül is nem az eszével él, hanem valahogy zsigerből. Egyre kevesebbet hallgatunk az intuíciónkra is, nem fejlesztik bennünk. Leszoktatnak arról, hogy hallgassunk a belső hangra, pedig ez sokkal fontosabb, mint az ésszel belátható tudás. A racionalitás vallása, ahogy a felvilágosodás korában elterjesztették, legalább annyira türelmetlen lett, mint bármelyik más vallás. Az intuíció, a megérzés, a megsejtés, a véletlenek ? amelyek persze nem véletlenek ? megértésére tett erőfeszítések nagyon fontosak. Ezt nem fejlesztik semmilyen módon az emberekben. A meditációs technikák jelenléte a hagyományos életformákban és a hozzájuk kialakult vallási gyakorlatokban például ezt is hivatottak finomítani, de legalábbis ébren tartani. Hogy meghallgassuk a szívünk mélyén rejlőt, a tudattalant vagy inkább talán tudatelőzetesnek nevezettet, a freudi terminológia szerint, vagy azokat a jelentéseket faggatni, amelyeket Jung a nagy közös, az egyéni tudattól és az individuális racionalitástól tágasabb archetípusoknak nevez. Magam úgy gondolkodom erről, hogy az hiszem, a racionalitásnak a felvilágosodás által bevezetett új vallása után a teljes emberi élet új szemlélete fel fogja fedezni, mint ahogy mutatnak is erre jelek, az ember racionalitás előtti, állati lényének teljességét. A felvilágosodás korában volt egy nagy hatású allegória, amely az embert a félig állat, félig angyali lények gondolta. A szakrális minőséget valahol az angyali tájékán jelölte ki, de emlékeztetett arra, hogy az ember mégis jórészt állat. Ez az egész egy korabeli kvázi tudományos elméletből származott, ami az evolúció gondolatának előképe volt, de még a gondviselés és a bibliai teremtéselmélet nyomát retorikájában is erősen magán viselte. Az evolúció elgondolása ezt az elgondolást racionalizálta, kiszűrve belőle a racionalitás szerint hozzá nem illőket. Az evolúció gondolata az emberiség egyik mitologikus tapasztalatát fogalmazat át, ezért eléggé kétes is, hiszen nem csak más metaforákat alkalmazott, racionalizált metaforákat, szerintem. Én magam inkább úgy látom, hogy az ember leginkább azonban mégis csak egy speciális állatfaj, és a benne lévő, általa elérhető szakralitás természete is az állati szakralitással hozható összefüggésbe. Az sem ettől független hagyomány, hogy a nagy vallási hagyományok az isteni attribúciókat valamilyen állati ikonnal jelenítették meg. Az állatok racionalitásáról sem gondolkodik már az etológia olyan lekezelően, mint a kereszténység hosszú századaiban tette ideológiai okok miatt. Az állati intuícióról, pedig ha nem tévedek, sokkal nagyobb tisztelettel gondolkodnak ma, mint korábban. Azt hiszem, az emberi vallás az állati szakralitásból sokkal jobban megérthető, és a humán antropológiáról szerzett csekélyke ismeretem számomra nagyon inspiratív volt, mert belátásai megnyugtatóak számomra.
Életvitelünkben minél inkább eltávolodunk az emberi racionalitástól, annál közelebb kerülünk az általad említett állati racionalitáshoz. Ennek tökéletes állapotát a kínaiak az ?egy ügyű ember? jelzővel fejezték ki. A különböző létállapotok más-más emberi szabadságot jelentenek. Milyen a te szabadság-fokod?
Nem tudom, de korosodva egyre többet gondolkodom azon, hogy vajon mi az én dolgom. Mi az a feladat, amely az életem feladata lehetne. Hajlamos vagyok egy elég jó magyarázatnak gondolni el azt, amit az élet és a benne rejlő feladat kapcsolatáról mondanak. Sokféle megfogalmazása van, a keresztény misztika ugyanúgy beszél erről, ahogy a karma-tan, már amennyire meg tudom ezt érteni. Hajlamos vagyok úgy gondolni az életre, az életemre, a munkára, az életben eltöltött időre, amely ezzel a gondolkodási mintával van kapcsolatban.
Nagyon komoly kérdések ezek, és ezért igen nehéz is rájuk válaszolni. Óhatatlanul komolykodás lesz belőle, aztán pedig ez a dolog mérhetetlenül ellaposodik. A ráérő idő a szabadságtól függ. Ha nem vagy szabad, ha nincs meg benned a függetlenség valamilyen aprócska gyakorlata, akkor az idő, bár mértéktelenül legyen üres, mégsem lesz ráérő, abban az értelemben, hogy valamire érne rá valaki. Nincs tárgya, nincs célja az időnek. Embereket lehet látni, akik idő fölösleggel bírnak, de ebből nem lesz teljesítmény, nem lesz ez az idő strukturálva. Ülnek, reménytelenül, tévét néznek, vagy köpködik a szotyi magját, vagy bármi, kicsi falvakban lehet ilyet látni, de az idő nem lényegül át tapasztalattá, vagy bölcsességgé. Vagy bármivé, ami segíthetne élni, belátásokra szert tenni. Belelátni a létezés személyes mélységeibe, már hogy ilyen nagy szavakat mondjunk. Az idő mint a valóság (?valóság?) egyik paramétere, hogyan hat(hat) a verseidre? (a megírás előtt, közben és után).
Az időt nem az úgynevezett ?valóságos? dolgok részeként látom magam sem, hanem ennek az illúziónak a közegeként. Az az idő, amely engem igazán érdekel, az az ismétlésben búvik meg, az ismétlések idejében. Maga az ismétlés, mint az idő maga érdekel. Hisz az élet maga is úgy nézhető, mint újra találkozás, régóta folyó dolgok újra meg újra való átélése. Minden egy nagy folyamatnak a része. Nincs elszigetelhető jelenség, hanem csak összefüggések sorozata, minden valahová vezet valahonnan. Hálózatok vannak, amelyek igazából a fraktál logikáját követik. Az emberi sors is a fraktál mintázatát követi talán, ahogy az előző nemzedékek, a szülők ismétlődnek. Olyan ritka, és olyan nehéz a végzet megtörése.
A költővel Molnár Csaba beszélgetett.
A teljes interjú szövege a Terasz.hu-n
