 |
Adódnak ritka percek, amikor a zene nem zene. Igazíthatatlan szentség, veszedelmes, fejfájdító Tarkovszkij. Alapélmény. Megmagyarázhatatlan káosz odabent. Valami más, mint a mindennapok. Semmi és szörnyűség. Öröm és trauma. Jobb- és baloldal. Fidesz és MSzP-SZDSZ.
Úgy van az ember bizonyos helyzetekben, hogy nem. Nem engedi meghatni magát. Jöhetnek a legszebb szavak, a legcsábítóbb pillantások, nem és nem. A kelleténél többször hatották meg Karácsonykor Hollywoodból, idén nem kéri. Ezért tekereg a csatornák közt, nem áll le. ha lát egy mézes mosolyt, nyolcképpen megvilágított hóbuckát, menekül. Így téved a Duna tévére. A Duna tv a pillanatok mestere. Ha szerencsés kézzel nyúl hozzá, a kész mű ledobja a nosztalgia ráncfedő sminkjét, nem szükséges. Egyébként is, itthon vagyunk, itthon nem kell az illatos vakolat.
Hogy esett, nem tűnt fel. Bár csillogott minden. Hogy Erdély, hogy Szereda, nem tűnt fel, csak látszott. Az arcok hasonlóak, de tapinthatóan átszellemült az egész. Hogy politika (is), az sem. Az tűnt fel, hogy katartikus közösségi esemény, mint Csíksomlyó. Mint maga az Illés. Az tűnt fel, hogy talán ez a pillanat (Ha én rózsa volnék) a kommunizmus vége. De nem. Nincs vége.
Csúnyák. Öregek. Maradjunk ebben. Lehet, hogy szépek, de akkor is csúnyák. Öregek, rozzantak, így szeretjük őket. Úgy szeretjük őket, hogy fiatalok.
Az ember, aki nem akar meghatódni, nem akar semmit, csak eldőlni, engedi áradni, hatni az ezerszer hallott dallamocskákat, ifjúkorát, eldől, engedi. És miközben nem fiatalabb egy perccel sem, ami gyönyörűnek látszik, ami rémít és meghat egyszerre, nem kintről jön, nem a külvilág üzenete. Mi vagyunk. Csak rásimul a meglévő tömbre, létre, konstrukcióra. Ránk simul. A szerelem ilyen. Nincs vele mit vitázni. Vagy van, vagy nincs.
Az általános agyhalál egyik legfőbb okozója, a tévédoboz, ritkán képes ekkorát ütni. Három egymást követő napon pedig szinte soha.
A Duna éppen olyan, mint mi vagyunk. Jobb- és baloldal, Észak és Dél, Észak Dél ellen, Dél Észak ellen akár ugyanabban az órában. Hol ezt utáljuk, hol azt. Onagy Zoltán
"Miért hagytuk, hogy így legyen?"
Az Illés együttes jubileumi koncertje Csíkszeredában
Operatőr: Scheibner Károly; Szerkesztő-rendező: Antók Tamás; Duna Televízió
Új Magyar Szó 2005. dec. 29.
|
