Másnap még alig hajnalodott, mikor a kovács felverte. - No, fiam, megkezdjük. A legény kelletlenül feltápászkodott, s húzódva a mester után ment. - Hát sínt húzni tudsz-e jól? Most mi lesz? - esett kétségbe a legény. Azt se tudta, mi fán terem. De hát már mindegy volt. - Tudok. - Hidegen is? - Úgy is. - Mert ha akarod, megtüzesítheted, úgy tartósabb. Orbánban fejtetőre állt a gondolat. - Nem fontos - felelte. - No, akkor ott a sín. A sarokban. A kerék meg az udvaron. Most mi lesz, Orbán? - kérdezgette magát, míg a keréksínt kivitte, de nem lett okosabb. Egyszer csak talált egy kötelet. Rákötötte egyik végét a sínre, másikat a kerékre, közepét nyakára akasztotta, s húzgálni kezdte maga után körbe az udvaron. Szántotta a földet a vas, akadozott a kerék, majd megszakadt Orbán. - Mégiscsak nehéz ez a kovácsmesterség - törölgette izzadt homlokát. Megsokallta a mester, hogy a legénye nem jön, kinézett hát utána. No, uramfia, majdhogy földbe gyökerezett a lába attól, amit látott. De aztán összeteremtette Orbánt, és felkapta a nagykalapácsot. Hanem az újdonsült kovácslegény nem várta meg, míg laposvasat csinálnak belőle. Egy ugrással megmérte a kertet, aztán illa berek, nádak, erek, futott, amíg a lába vitte. Estére egy városba ért. Fáradt is volt, éhes is volt. Egyszer csak frissen sült kenyér illata csapta meg az orrát. ,,Hátha kapok egy karajt" - gondolta s elindult. A pékműhelyben négy legény szedte ki a frissen sült kenyeret. Orbán megállt az ajtóban. Nekidőlt a félfának, s nyelte a nyálát. Hamarosan meglátta az egyik péklegény. - Mi újság, földi? A szegény asszony fia nem szólt, csak nézte esengve a ropogós kenyereket. - Mi járatban vagy? - kérdezte a másik. - Szolgálatot keresek. - Aztán mi a mesterséged? - Pékinas voltam, míg meg nem halt a gazdám - füllentette. - Hát akkor kerülj beljebb. Akad itt neked is munka. Kelletlenül ódalgott be az ostoba legény. Tudta, hogy itt sem eszi meg a holnapi ebédet. - Ott a kötény. Csak azt figyeld, hogy kelnek-e a kenyerek. Ha meg éhes vagy, csak egyél. - Legalább addig alhatunk egyet. Ezzel már horkoltak is a péklegények. Orbán meg letelepedett a műhelyben, és evett, míg csak egy falat beléfért. Egyszer csak kiabál ám az egyik segéd: - Te, nem kelnek még a kenyerek? - Nem. - Rajtuk legyen a szemed. Mert ha elfutnak, helybenhagyunk. - Elfutnak? - esett kétségbe a legény. - Akkor jó lesz becsukni az ajtót. Meleg volt a műhely, mint a pokol. Izzadt a szegény asszony fia, de egy vak lóért sem nyitott volna ajtót. Közben a másik legény ébredt fel. - Te, nem kel még a kenyér, - Nem - kiáltott vissza az ostoba. Ez is meghagyta, hogy el ne fussanak. Izzadt Orbán, mint a tücsök a lyukban. Várta, hogy mikor kel fel egyik vagy másik szakajtó, hogy elfusson, de bizony azok nem mozdultak. Csak a tészta folydogált az oldalukon. Megsokallták a pékek, hogy még mindig nem kelt meg a kenyér, hát kinéztek. No hiszen, lett vargavillámlás. - Mit csináltál, te szerencsétlen? Mind elfutott a tészta. - Osztogatták az ütleget. Alig tudott elszelelni a kezük közül. De mert az ajtó zárva volt, egy óvatlan pillanatban beugrott a lisztesládába. Ott várta, hogy újra elaludjanak, s szerencsésen kereket oldjon. Hajnal felé, mikor minden elcsendesedett, elérkezettnek látta az időt. Sötét volt a műhely, csak a holdsugár világította meg. Felült a ládában. Olyan fehér volt a liszttől, mintha hóember volna. Már éppen ki akart lépni, amikor eltüsszentette magát. Az álmukból ébredt péklegények ijedtükben majd kiestek az ágyukból. Azt hitték, valami szellem sétál a műhelyben. Nosza, ugráltak ki az ablakon, s talán még ma is futnak, ha meg nem álltak. Orbán meg teletömte a zsebeit kiflivel, és továbbment. (folytatjuk)
