Másnap már ahogy kiértek a földre, elkezdte hajtogatni: - Üljünk az árnyékba, meleg van! - Nem úgy van, az fiam, arassunk, mert kevesli az uraság nagyon a tegnapi munkát is. - Ha kevesli, ha nem, melegben akkor sem jó aratni. Pihenjünk csak, az én gondom lesz ma is, hogyan csináljuk! Nem lehetett kicsalni az árnyékból. Délben hozták az ebédet megint, rájuk csudálkoztak az asszonyok: - Maguk csak heverésznek? Eljött az este, hozták a vacsorát, de még akkor sem fogtak bele az aratásba, pedig rettentő nagy táblát vállaltak fel az uraságtól, hát nagyon elcsodálkoztak mind az asszonyok, akik az ételt hordták. Bántotta a szegény embert is a dolog, terhére volt a sok kérdezősködés. - Gyerünk, fiam, arassunk! - Nem, gazdám, csak heverjen, az aratás az én dolgom, én egykettő végzek véle. Aztán: - Arass, köss, arass, köss! - Reggelre megvoltak az egésszel. Hozták az asszonyok a früstüköt, s akkor kezdtek csak hüledezni: - Hű, mikor aratták le ezt a sokat? - Éjjel - vetette oda nekik a béres, s mentek a fizetségért. Zsarnok urat majd megütötte a guta. - Jaj, mit csinálsz te, fiam? Mit csinálsz? Koldusbotra juttatsz! Mind elviszed a búzámat? Az ördögfiú rá se hederített, Zsarnok úr végül odaszólt a szolgáknak: - Hé, eresszétek rá a szilaj tinókat, hadd rugdossák le az asztagot a hátáról! Kiengedték a szilaj tinókat, de vesztükre, mert az ördögfiú fél kézzel, farkuknál fogva felhányta mind az asztag tetejére. Zsarnok úr már toporzélkolt dühében. - Eresszétek rá a szilaj disznókat, hadd túrják le az asztagot a hátáról! Kiengedték azokat is, de az ördögfiú mind felhányta az asztag tetejére. - Eresszétek ki a szilaj csikókat, hadd rugdossák le az asztagot a hátáról! Kiengedték, de azok is az asztagra kerültek. Így ballagtak ketten hazafelé. A szegény ember elfáradt. - Fiam, pihenjünk egy kicsit, megfájdult a derekam. - Mi az a pihenés, gazdám? - Nem tudod? Letesszük a hátunkról a búzát, leülünk melléje, pihenünk. Majd utána jobban bírjuk. Letette az ördögfiú az asztagot a hátáról, s a fejét csóválta. - Hej, gazdám, ha tudom, hogy mi a pihenés, a másik asztagot is elhozom. - Ejnye, fiam, hát nem elég, amit hozol? A sok jószág, minden! De Zsarnok úr sem nyugodott, már folyton azon törte a fejét, hogy bánjon ki a szegény emberrel. Annak meg volt két lova, mint a gereblye, olyanok voltak, míg az ördögfiú nem kezdte el gondozni őket. Attól fogva szépen kerekedtek, híztak, jó volt rájuk nézni. Addig-addig, hogy Zsarnok úr is megirigyelte a két szép lovat. Magához rendelte a szegény embert. - Látom, büszke vagy a lovaidra. Ha olyan erős állatok, menj velük az erdőre, hordd össze a háromszázhatvanhat öl fámat, rakd boksába, reggelig égess belőlük faszenet, különben enyémek lesznek a lovaid! Hazament a szegény ember, mondja a legénynek: - Jaj, fiam, azt parancsolta a nagyságos úr, hogy a hárámszázhatvanhat öl fáját égessem meg holnap reggelig. Hogy tudnék én annyi fát megégetni? - Ne törődjön vele, gazdám, majd én megégetem, ne féljen! Kiment este az erdőre, s úgy megégette a tömérdek fát, csak a hamuja maradt. (folytatjuk)
