Ottlik Géza szerencsés alkotó: az Iskola a határon az utóbbi húsz-harminc év alatt valósággal kultuszkönyvvé vált. Írók és esztéták hada elmélkedett róla, ráadásul Esterházy Pétert formabontó gesztusra is késztette: az író egyetlen lapra kézzel lemásolta az egész könyvet. Nem árt megjegyezni azt sem, hogy a regény mindemellett könnyen és jól olvasható ? nem úgy, mint Esterházy papírlapja, melyből egy érdekes textúrájú lap lett csupán, egy rituális ?apagyilkosság? dokumentuma.
Természetesen a Nyugatban kezdte
Ottlik írói pályakezdése igen sikeresnek mondható: 1939-ben a Nyugat elfogadta egy hosszú novelláját. Erről így nyilatkozott a nyolcvanas években Lengyel Péternek: ?Olyan magas rangban érzem magam azóta is, mint semmi más kitüntetéssel, semmi más pályán nem érezhetném magam. Ha a százméteres síkfutás olimpiai bajnokságán kívül megnyerem a kétszázat is, körülbelül ennyit ért, amikor Babits elfogadta A Drugeth legenda című novellámat.?
Az Iskola a határonnak egy első változatát már megírta 1948-49-ben, mégis visszavette, már majdnem a nyomdából. ?Túl vázlatos volt, nem jó. Amellett nem láttam volna sok értelmét elkezdeni egy hosszabb publikációs tervet egy ilyen első kötettel, amit nem tudok folytatni. Tíz év múlva aztán kénytelen voltam összesűríteni egy regénybe, amit egyébként talán négy-öt kötetben írtam volna meg? ? árulta el az író a szokatlan lépés okait.
A két renitens nebuló: Ottlik és Musil
Gyakran összehasonlítják az Iskolát Robert Musil katonaiskolai regényével, a Törless iskolaéveivel, ráadásul (Musil osztrák szerző) mindketten egyazon ország, az Osztrák-Magyar Monarchia oktatási rendszerének voltak (leginkább szenvedő) alanyai. Ottlik a könyvről saját bevallása szerint csak nagyon későn értesült, és ?akkor már szándékosan nem próbáltam megszerezni, mert nem akartam, hogy befolyásoljon. Musil egyébként egészen más témát írt meg fiatalkori művében, mint amibe én vágtam bele a fejszém. Ahogy nyilatkozta is: szándékosan megváltoztatta az összes körülményeket, mert nem volt célja, hogy megreformálja a monarchia katonai nevelésügyét. Valaki egyszer megkérdezte tőle, hogy csakugyan olyan rettenetes volt-e a katonaiskola. Musil hahotázni kezdett. Persze, hiszen éppen a rettenetességet hagyta ki belőle. De arról sem írt, hogy ki lehet-e bírni az emberi társadalmat még szélsőségesen őszinte kedvében is, a civilizáció önáltatása nélkül.?
Aki szavatol a lady biztonságáért
A hetvenes években induló, úgynevezett ?Péterek nemzedéke? ? ahogyan azt többen is megvallották később ? szinte ?irodalmi apjukra? leltek Ottlikban, az Iskola vált az egyik alapművé. Esterházy Péter így vall minderről: ?Azt gondolom, hogy egy csomó dolog jobban végiggondolható Ottlikkal, mint Ottlik nélkül. Itt van például a könyv modernsége. Az Iskola a határon egyrészt botrányosan modern, másrészt pedig teljesen épeszű könyv. Tehát van eleje, van vége, persze közepe is. A mondatok is teljesen normálisak, nagy betű-vel kezdődnek, írásjel van a végükön. Nem egy mondatból áll az egész regény, mint mondjuk, másutt. Ez arra talán figyelmeztet, hogy modernségen ezeknél a dolgoknál sokkal fontosabbat kell érteni. Mondjuk, egy gondolkodásmódnak vagy még inkább egy létezésnek a radikalizmusát. Tehát erre a radikalizmusra hív fel az Ottlik könyv a sajátjával. Azt is mondja ez a regény, vagy nem is regény, hanem egyáltalán Ottlik létezése, hogy ez olyan mesterség, amelyet nem elég tudni, szeretni, ismerni meg csinálni: nem elég radikálisnak lenni, hanem még tisztességesnek is kell lenni. Ottlik valamiféle méltóságot ajánl vagy kínál nekünk. Mert lehet, hogy az élet olyan, hogy alkukat kell kötni. Ha nem lehet alkut kötni, akkor nem szabad alkut kötni. Azt mondja, hogy van, amit lehet, és van, amit nem lehet. Szívesen gondol az ember úgy Ottlikra, mint valamiféle biztosítékra, hogy nagy baj nem történhet. Mintha ő volna az a derék indián, aki szavatol a lady biztonságáért. Ez persze nem igaz, mert ezzel csak biztatgatjuk magunkat. Mert egy szál Ottlik ugyan mit szavatol? Nyilván az égadta világon semmit sem. Tehát bármi megtörténhet, ezt tudhatjuk máshonnan is. De azért mindannyiunk számára nagyon fontos tudni, hogy Ottlik van.?
De a fiatalabb írónemzedéknek is szoros kapcsolata van Ottlikkal, kitűnő példa erre az alábbi interjúrészlet, melyben Danyi Zoltán író ezt mondja, mikor cigarettázási szokásairól kérdezik: ?Néhány éve rá akartam szokni, csak végül nem sikerült. Ez elég komikus történet különben. Vettem magamnak egy doboz Memphist, és tudod miért? Mert az Iskola a határon utolsó fejezetének gyönyörű zárójelenetében Bébé, Szeredy és Medve egy szál Memphist szívnak el közösen, körbeadogatva. Mert nagyon nagy olvasmányélményem volt még Ottlik regénye is, talán az egyik legnagyobb és legfontosabb. Viszont a doboz cigit, amit vettem, hetekig csak hordoztam magammal anélkül, hogy rágyújtottam volna. Végül aztán elosztogattam.? A könyvről pedig ezt vallja: ?Sok mindent meg lehet érteni belőle a világ szerkezetére vonatkozóan. Hogy hogyan vannak itt berendezve a dolgok. És hogy mindennek ellenére, hogyan lehet mégis szép ez az egész.? (A teljes interjú itt)
Ottlik Géza kontra Örley István
A szerző maga is ?legendásodni? látszik, akiért városok versengenek, előbb-utóbb megtudjuk, melyik fa alatt ült le pihenni, akárcsak Petőfi esetében. Mindez persze erős túlzás, ám Gödöllő város hivatalos honlapja önálló szócikket szentel az írónak: ?OTTLIK GÉZA (1912, Bp. ? 1990, Bp.) író. Édesanyja 1924-ben vásárolt házat Gödöllőn, a Köztársaság úton. Ottlik először csak a nyári vakációkat töltötte itt, 1946 és 1954 között viszont itt volt az állandó lakóhelye. Feleségével együtt a kitelepítések elől menekült Gödöllőre. Itt írta az Iskola a határon első változatát. Buda című regényében Monostor néven emlegeti Gödöllőt.?
A legenda természetesen rejtélyt is követel magának, s ha már Petőfit emlegettük, miért is ne az ő példáját hozzuk fel: hányan eljátszottak már a gondolattal, hogy a költő nem is halt meg Segesvárnál, hanem orosz fogságba esett, s ott írt azután tovább? Nos, Ottliknak is jutott egy legenda, ennél persze jóval kisebb, inkább afféle plágium-vád: időnként felröppen az a híresztelés, hogy az Iskolát ? vagy legalább is egyes részeit ? nem Ottlik, hanem Örley István, az író barátja alkotta volna, tehát a mű végül is lopás. E nézetet Kukorelly Endre író szokta előadások alkalmával hangoztatni, aki részint e kultusz ápolása céljából többedmagával Örley-kört is alapított. Mohai V. Lajos is néhány évvel ezelőtt felvetette a kérdést, melyre több író és irodalomtörténész is reagált, általában komolytalannak tekintve a vádat. (Esterházy Péter: Az Ottlik-rejtély; Tandori Dezső: Két sprint)
Iskolakritika, detektívregény és létfilozófia
A siker talán fő okát abban lelhetjük, hogy aki csak egy percet is járt iskolába (vagyis mindenki), és legalább egy tanárral kapcsolatba került, akitől félt, az azonnal otthonos levegőt szippant be, amint kinyitja a könyvet ? közös élményanyagunk az iskolában, vagy egyéb kisközösségekben elszenvedett megaláztatások sora, mint ahogy az életre szóló barátságok, dacszövetségek emléke is. György Péter esztéta erről ezt írja: ?Amikor ugyanis az ? elsősorban az európai ? iskola történetéről gondolkozunk, a határról, ahova érkeztünk, akkor jól tesszük, ha felidézzük az intézmény kritikai hagyományát. Csak gondoljunk vissza a Légy jó mindhalálig..., az Aranysárkány, majd az Iskola a határon, illetve a Törless iskolaévei, a Pénzhamisítók, a Megőrzött nyelv, vagy a Négyszáz csapás, a Ha, az Amarcord, végül a Megáll az idő című művekre ? s tisztában vagyok azzal, hogy a lista jócskán esetleges, és hosszú oldalakon át bővíthető ?, és akkor bizony kétségünk támad, hogy a nagy európai hagyomány, az iskola a maga klasszikus-modern formájában olyan remek intézmény volt-e, mint amilyennek most szeretnénk azt visszaidézni, vagy újra látni, amikor a hagyomány kétségtelenül részben már a múlté. A hierarchikus, az oktatók autoritásán alapuló, a személyiség egyediségét enyhén szólva is csak korlátok között figyelembe vevő oktatási rendnek, amely valóban transzparens volt és túlzottan is konzekvens, ennek a rendszernek legalább annyi áldozata és hátránya volt, mint amennyi előnye.? (A teljes cikk itt)
Rengeteg elemzés született hát a könyvről, s igen sok témában citálják elő a vitatkozó felek, mint könnyen hivatkozható szöveget ? ez minden népszerű mű előnye és hátránya is egyben. A szövegtől viszont éppen emiatt sokszor el is távolodunk ? Hévizi Ottó Ottlik-veduta című könyvében igyekezett visszaterelni a megtévedt olvasókat a szöveg forrásához, és igen érdekes következtetésekre jutott. Keresztesi József remek kritikájában így ír erről: ?Azoknak, akiket valaha is közelről érintett az Iskola a határon, Ottlik Géza nem egy író a sok közül, hanem példaadó figura. A regény ugyanis (jól emlékszünk rá) az életünk közepébe trafált, ahogy nemzedékek számára közvetítette a katonaévek kiszenvedett bölcsességét, a belső tartásban megjelenő szabadság üzenetét: ?a lelkünk tele van könnyűséggel, finom részegséggel, a szabadság enyhe mámorával. De nem tántorgunk, nem inog a térdünk ettől, mert a sok nehéz tudás ólma már régen jól megülepedett a szívünk vagy inkább valahol a gyomrunk alján, miként az erős, tengerre épült hajók tőkesúlya, s a világnak ez a keserű ismerete, ha le is lassítja nagyon a vitorlánkat, de szilárdságot ad.? A könyv eddigi olvasói többé-kevésbé megegyeztek abban, hogy a fenti alapállás tekinthető az ottliki világlátás legbelsőbb lényegének. A frissen megjelent Ottlik-elemzés nagyon szelíd, de határozott hangon ezt a konszenzust mondja föl. A kötet kiinduló feltételezése szerint mindez nem az Iskola konklúziója, hanem pusztán az (egyik) főszereplő, Bébé önáltató életszemlélete, amely a mű folyamán egyre inkább kérdésessé válik. Bébé nem rezonőr, nem Ottlik szócsöve, hanem a nagyszabású, több szálon futó életnyomozás egyik detektívje. Mert mindkét Ottlik-regény, az Iskola és a Buda is ? ez az Ottlik-veduta alapvető meglátása ? a nyomozás, a detektívregény mintájára épül fel. Ottlik, mint minden valamirevaló krimiíró, félrevezeti az olvasóit, eltereli a figyelmét, csapdákat helyez el. A különbség az, hogy ezúttal nem egy bűneset nyomába eredünk: a nyomozók (Bébé és Medve) az életük alapját igyekeznek megtalálni. És ezt a nyomozást többnyire önmaguk ellen, saját világszemléletük vakfoltjaitól akadályoztatva végzik, így nem csak az olvasókat, hanem önmagukat is félrevezetik. Ottlik pedig precíz alapossággal köti össze a motívumokat, helyezi el az olvasói gyanúra alapot adó, elrejtett jelzéseket, akár a két kötet között is. Az Ottlik-veduta elemzéseinek tükrében a posztumusz mű, a sokat csepült, monumentális romhalmaznak tekintett Buda szintén a legapróbb részletekig felépített, motívumok hálójaként egybeszőtt, az Iskolához ezer szálon kapcsolódó munkának bizonyul. (A teljes cikk itt; ugyanerről a könyvről Ferencz Győző recenziója)
A fent leírtakat talán Tandori Dezső fogalmazta meg a legtömörebben: ?Ottlik nem a magyar barbárságot ábrázolta; Ottlik azt kereste, hogyan lehet egyáltalán élni a világon?
