|
Hétfő hajnalban, a párás csendben két őz álldogál a vízelvezető árok másik partján, az összecsukott szirmú, az éjszakai viharban megrongálódott pipacstenger közepén. (Rosszul alszom újabban, bevilágít a Szamárhegy mögött kelni készülődő nap, azonnal ébredek, Laci legurul a busszal a helyről, azonnal ébredek, aggaszt a vasárnap el nem végzett munka, ez már a kor, letagadhatatlanul, és az isiász még meg se érkezett.) Mint az Öreg néne őzikéjében, vagy a giccsképeken: egy nagyobb, az anya, és egy kicsi, szép, alig látszik ki a fűből. Nyugodtan szemlélődnek. Nem látszik, hogy az éhség hozta volna őket, hogy a fűzöld kukákból eredő szagok nyomán érkeztek volna az emberek birodalmába. Inkább megzavarodhattak az éjszaka többször rádörrentő vihartól, de az se lehetetlen, hogy a kóbor kutyacsordák valamelyike találta meg őket Vaskapu oldalában.
 |
Kicsit azért csodálkozni látszanak, hogy ez a világ itt ilyen, amilyen, de illedelmesek és visszafogottak, mint az ember idegen helyen. Csak nézelődnek. Hajnal van, senkinek sem tudom megmutatni, mint különlegességet, mert mostanában - az ötvenszeresére nőtt (bánomi átvágás!) forgalom zaja miatt alig téved erre vadállat, hacsak nem süket, mint az ágyú. Állnak, nem mozdulok én sem. Fogalmam nincs, mit gondnak, mit keres szürke alvóingben az a különös figura a korlátvasra könyökölve, mi füstöl a kezében. Aztán az öreg fordul, elkocognak a Tüzép kerítése felé, nyomában a kicsi, aki azonnal elmerül az eső utáni nedves selyemfűben, a feje se látszik ki. Elkocognék velük. Ki az erdőbe. Náluk aligha következik lakásrenoválás.
Ülök a becsomagolt parkettahasábokon. Festés lesz, tapétázás, padlószőnyeg-csere (parkettára). Aggódva készülődöm, de nagyon, ahogy mondom. Az idő miatt, a kupleráj miatt, amiatt, hogy nem tudom, hogyan lesz, miként lesz. Hogyan oldom meg a netet, honnan csinálom a teraszt, hol írom meg és honnan küldöm az anyagaimat. Egyáltalán lesz-e erőm, kedvem, módom. Egyáltalán elviselem-e, amit amúgy nemigen lehet: a felfordulást, azt. hogy nincs helyem, nincs székem, kislámpám, hamutartóm, nincs szobám, vécém, tévém, újságtartó rácsom, csak a romok.
Azt meg se mertem kérdezni az illetékestől: mibul? Hogy de mégis mibul? Mert a végén megmondja, hogy eladta a MOL-részvényeket, annak nem örülnék kimondottan. De az illetékes máris izgalomban, mint mindig, amikor fejére lehet állítani a lakást. Orca kipirult, aprókat lihhent, amikor átrobog a lakáson, amikor ráugrik egy újabb szekrényre.
Folyóiratok hegyeit kötözöm össze lassacskán. Az esti meccs közben évfolyam/hó szerint sorolom őket, ahol elkavarodott a sorrend. Rendszerint együtt van egy-egy évfolyam. Oda kellene adni valakinek. Fáj a szívem, ha eszembe jut, ez az irodalomrengeteg megy a zúzdába. Előbb a pincébe, onnan Gyakorló Iskolába, ahonnan a zúzda a végállomás. De nem lehet mit tenni, nincs már választás, kinőttük a lakást. A héten sor kerül a könyvselejtezésekre is. Mindenképpen. De hogyan? Soha nem selejteztem. Egyetlen könyvet soha ki nem dobtam. Majd most. Ráadásul Esztergomban nincs antikvárium, hogy legalább, ha már egyszer.
Kinőttem öt év előtti ruháimat, a ruhák kinőtték a szekrényt (várakozás közben, hogy majd "visszafogyok"), a szekrények a lakást. Ez van.
Kiszórni mindent, ami lejárt érvényű.
Attól kell szabadulni, amitől lehet.
|
