 |
Pacskovszky Zsolt
BRÚNÓ
- mese-
Brúnó már órák óta a bevásárlóközpont előtti padkán gubbasztott, amikor a férfi lecövekelt mellette. Markáns arcú, izmos, hatvan körüli ember volt, a fején különös, széles karimájú fekete kalap.
- Hiába nem néz rám, én látok mindent - mondta. - Azonnal kiszúrtam magát. Az első gondolatom az volt: "ez az ember úgy ül ott, mint egy preparált múmia, mint egy kitömött halott". Csakhogy maga él. Engem nem tud megtéveszteni.
Brúnó hallgatott, üveges szemmel bámult maga elé.
- Nem maradhat itt - folytatta a rekedtes hang. - Felfázik a kövön. A bevásárlóközpontba pedig nem akar bemenni. Haza sem akar menni, mert otthon még nehezebb. Az ember védtelenebb saját magával szemben. Úgyhogy csak egyetlen megoldás van: velem kell jönnie.
Brúnó továbbra sem pillantott rá, de felállt. Maga sem tudta, miért, de a férfi után indult, és beszállt ütött-kopott, fekete Volvójába.
A vénséges járgány karosszériája nyikorgott. Dimbes-dombos tájon haladtak, hegynek föl, völgynek le, erdőbe be. Egy tisztáson vadászházra emlékeztető épület tűnt fel. A férfi leállította a motort, és anélkül, hogy Brúnóra nézett volna, energikusan bement a házba
Brúnó egy tágas konyhában akadt rá. A terített asztalnál egy finom arcú, nagyon szép szemű lány ült a férfi mellett; egy nagydarab asszony régi porcelánedényben gőzölgő levest helyezett az asztal közepére. Brúnó némi tanácstalanság után leült egy üres székre.
- Jó étvágyat - törte meg a sűrű csendet az első korty leves után, mire a férfi összepillantott a hatalmas asszonysággal és a lánnyal: a szájuk mosolyra húzódott.
Brúnó arca kipirult a forró levestől.
- A gyógyszeriparban vagyok, de most éppen nincs munkám - szólalt meg ismét. - Öt éve jöttem fel a városba vidékről. Szinte mindenki eljött. Pedig ismertem ott minden fát, minden bokrot. Az olyan megnyugtató volt.
A lány tekintete láttán elnémult: a szempár szinte ragyogott a boldogságtól. Egy kicsit közelebb hajolt Brúnóhoz az asztal felett:
- Meséljen még.
Brúnó zavarba esett: most már nem szólt egy szót sem. Még nem fejezte be a levesét, amikor váratlanul felállt a férfi.
- Köszönöm - mondta; kézfejével megtörölte a száját, majd nyersen hozzátette: - Most már menjetek lefeküdni.
A nő és a lány engedelmesen felkeltek az asztaltól. Az asszony egyenesen kiment, nyomában a férfival, a lány pedig elvette Brúnó elől a tányért.
- Jöjjön, megmutatom, hol ágyaztunk meg magának.
Brúnó gyanakvóan, némán követte. Talán az ételtől álmosodott el, mindenesetre azonnal elnyomta az álom a vaskos, idegen ágyban. Később azonban felriadt. Kimászott a nehéz dunyha alól, mezítláb az ajtóhoz ment, és résnyire kinyitotta. Tapogatózva, lassan lépkedett a folyosó hideg kövén; egész teste remegett, fogai összekoccantak az idegességtől. A folyosóról három ajtó nyílt. Az első mögött csend volt. A második mögül horkolás szűrődött ki. A harmadikon benyitott. Csaknem elájult, de sikerült legyőznie a félelmét: halkan felmászott az ágyon fekvő test mellé. A lány félig kitakarózva aludt. Brúnó megérintette forró combját. Előbb az ujjbegyével, majd a szájával. Lassan feljebb siklott: a szeméremdomb pihéi, a puha has, a gömbölyű mell. A lány karja váratlanul rákulcsolódott a hátára. Brúnó megkereste szájával a száját. Puha volt, meleg, alvásszagú.
- Ezt soha nem mondom el senkinek - suttogta. - Soha senkinek.
A lány elmosolyodott.
Reggel Brúnó egyiküket sem találta a néma házban. Nem látta őket odakint sem. Várt még egy kicsit, majd elindult az erdei földúton.
- Itt vagy, te rohadék? - csörtetett elő a bokrok közül fekete kalapjában a férfi.
Brúnó döbbenten bámult rá egy pillanatig, majd a férfi fenyegető arckifejezése láttán menekülni kezdett. A férfi azonban elgáncsolta, és vadul csépelni kezdte az öklével, ahol érte.
- Védekezz, te hitvány féreg! Legalább védekeznél, te ocsmány disznó!
Brúnó később az istállóban tért magához. Egy ponyván feküdt meztelenül, a teste tele volt két-zöld foltokkal. A hatalmas asszonyság egy ronggyal törölgette a testét, krémet kenegetett a zúzódásaira. Amikor Brúnó megpillantotta, ijedtében fel akart ülni, de az asszony visszanyomta a földre.
- Maradjon veszteg. Bűnt követ el, és most még ficánkolna is.
Brúnó most már moccanni sem mert. Az istállóban prüszkölgető csodálatos, fekete sörényű pej lovat figyelte.
- Nem szabad ilyet csinálni - ingatta a fejét az asszony. - De ez elmúlik, ne félj. Előbb szépen bebarnul, aztán elmúlik. Jól esik a krém? Nem hideg?
- Mi történt? - nyögte Brúnó. - De hát mi történik velem?
És bárhogy próbálta visszatartani, sírás tört fel a torkán. Az asszony letörölgette a könnyeit a kézfejével, majd a mellére vonta, két tenyérrel magához szorította a fejét.
- Ne félj - mondta, és lassan ringatni kezdte. - Ne félj, kicsim.
Egyik kezével előbuggyantotta ruhája alól hatalmas mellét, és Brúnó szájához szuszakolta a bimbóját. És Brúnó szipogva a szájába vette a mellbimbót, mint egy csecsemő.
Az asszony dédelgette még egy darabig, majd magára hagyta az istállóban. Brúnó mozdulatlanul feküdt néhány percig. Végül felállt, és sietve magára kapkodta a ruháját. Lábujjhegyen osont el a ház mellett. Zúzódásaival nem törődve iszkolni kezdett a földúton, iszkolt kifelé az erdőből, meg-megbotolva, megroggyanó térddel, egyre gyorsabban. Végre meglelte a betonutat, és továbbra is gyors léptekkel elindult a szélén, abban bízva, hogy előbb-utóbb felbukkan egy jármű. De az út néptelen volt ezen a délelőttön. És amikor hátratekintett, közelgő járművek helyett hirtelen a fekete kalapos férfit pillantotta meg. Egy dombtetőről nézte őt, a fekete lovon ülve. Komótosan ügetni kezdett lefelé, nem sietett, csak egy puskát emelt a kezébe a ló oldaláról. Brúnó rémülten nézte. A lejtős mező felé kanyarodott, erejét megfeszítve, vadul rohant lefelé a völgybe. Egy nádas mögül lerobbant kőépület bukkant elő. Brúnó hamarosan látta, hogy több ház is van a környéken. Tekintetével emberek után kutatott, de teremtett lelket sem látott. A nyomorúságos, szürke épületekről mállott a vakolat, mellettük kidobott kályhák rozsdásodtak, sártól piszkos, törött műanyagvödrök hevertek, szétszórt szemét tarkállott. A lódobogás egyre közeledett. Már látta maga mögött a lovast. Brúnó átszaladt az egyik épület nyitott, görbe vaskapuján, és hirtelen egy vasúti megálló peronját pillantotta meg. Éppen akkor futott be az állomásra egy hipermodern szerelvény. Felugrott a vonatra, zihálva benyitott az első kupéba, és holtfáradtan leroskadt a párnázott ülésre.
Az ablakon át látta, hogy a férfi a vonat felé nyargal. Felkaptatott a peronra: a ló feje szinte az üvegnek koppant, ahogy lefékezett. A férfi észrevette őt a kupéban. Egy másodpercig merően nézték egymást - aztán mindketten megkönnyebbült mosolyra húzták a szájukat. Brúnó torkából boldog nevetés tört fel.
A vonat sípolt, és sebesen meglódult: a tülkölése úgy hangzott, mint valami győzedelmi himnusz.
*******
Pacskovszky Zsolt: Napló
Pacskovszky Zsolt: A leghomokosabb könyvheti
Különösen az első, a címadó filmnovella letaglózó. "És létezik-e olyan író-rendező, aki három művész - egy nő és két férfi - szerelmi háromszögének ábrázolása során mélyebbre képes ásni, mint Ingmar Bergman?", teszi fel a kérdést a fülszöveg írója. Valószínűleg nem.
|
