Érintve

Úgy érintek meg mindent, mintha csuklódat

érinteném, gyengéden, kicsit úgy, mint az orvosok,

úgy érintem a szemem felé csapódó ágakat hirtelen

kapva feléjük, majd lassan elengedve őket, mintha

csuklód lüktetését kutatná kezem, vagy óvatosan

reggel a lepedőt úgy simogatom elmerülve a gyönyörű

mozdulatokban, mintha fehéret fehérre, lélegzetet

lélegzetre illesztenék egy jéghideg műtőasztalon.

Kinyitva áll

"Visz már a vonat, nincsen leszállás"

(Sylvia Plath: Metaforák)

Körül a bútorok hatalmas tömbjei

és a tükör üvege mögött a tömény iszap

az ajtó nyitva

kinyitva áll az ajtó a csillag alatt

küszöbén szirom és pókfonál.

Azért épültek ezek a falak,

hogy vakítsanak.

Ömlik végig, de végig a kövön

haja sötéten, nehezen,

széthányt cipők, széklábak között,

keze, lába egészen másfelé mered.

Csak néztem a kezem

Féltem: megfojtom magam, ahogy

egyre halkabban lépkedtem valami

őrült lármában, valami

vacsorabűzben, kutyaugatásban -

Mert nem találtam a helyem -

a lépcsőházban szorongattam

egyre a kulcsokat.

Nehéz volt az ajtón belépni,

mintha idegen csomagot cipelnék haza,

súlyosat, sötétet, nyirkosat - aztán

a konyhaasztal mellett ülve,

csak néztem a kezem:

Mire hazaértem, megint este lett.