Egyszer igen régen, talán még Noé születése előtt, élt egy szegény ember. Nem volt neki egyebe, mint egy tucat gyereke. Ott éltek kinn a falu szélén, a temető mellett, ahová az asszonyt, a sok gyerek anyját elföldelték. Az ember halászgatott, és rókabőrrel kereskedett. Egy napon, mikor a csónakja felé ment, hogy megnézze, akad-e valami ebédrevaló a horogra, trombitaszót és fegyverzörejt hallott. Nem törődött vele, csak a katonákat sajnálta, mert azt hitte, hogy háborúba mennek. De nem mentek azok sehová, hanem megálltak az öreg előtt. Vezérük imigyen szólt hozzá: - Hé, bátyám! Mondd meg nekük, merre van az örök éjszaka birodalma. Oda tartunk mi, de nem ismerjük az utat. Egy marék hamut kell hoznunk, mert a király egyetlen lányán valami csúf nyavalya van, s csak ez a hamu gyógyítja meg. - Nem ismerem én, vitéz uram, azt a birodalmat! Nem hagytam én el egész életemben a falum határát - válaszolta az öreg, és ment tovább a csónakjához. Igen elkedvetlenedett, hogy semmi sem volt a horgon. Mit adjon ebédre a sok éhes szájnak? Ezen gondolkozott egész hazáig. Ebéd helyett mesélt a gyerekeknek. Elmondta kikkel találkozott, mit kérdeztek, meg hogy milyen betegsége van a király egyetlen lányának. A gyerekek szívesen hallgatták az öreg elbeszélését. Egyik is erősködött, a másik is hajtogatta, hogy ha tudnák, merre van az a birodalom, megszereznék a hamut, és meggyógyítanák a király lányát. A legkisebb fiú hallgatott egy darabig, aztán az is megszólalt: - Édesapám! Én megkeresem azt a birodalmat. Azonnal indulok is. Hiába marasztalta az öreg a fiút, az váltig erősködött, hogy megkeresi azt a birodalmat, és elhozza a hamut, amellyel meggyógyítja a királykisasszonyt. Szomorúan búcsúzott az öreg a legkisebbik fiától. - Vigyázz magadra, édes fiam! - intette, és útnak bocsátotta. A fiú ment, mendegélt százharmincegy napig egyfolytában. A százharmincadik napon megpillantott egy nagy erdőt. Elhatározta, hogy ebben az erdőben tölti az éjszakát. Alig ért be az erdőbe, talált egy patkányt, amelyiknek a farka két fa közé szorult. Megsajnálta a szegény állatot, és kiszabadította. Igen megörült a patkány a fiú segítségének, s nem bánta, hogy a farka vége közben letörött. Megköszönte a fiú jóságát, az mondta neki: - Meghálálom, amiért kiszabadítottál. Vidd magaddal a farkam letört végét, vedd elő holnap holdtöltekor, majd meglátod, mi lesz! A fiú nemigen hitte, hogy valami történhet a patkányfarokkal, de azért beletette a tarisznyába. Este erdei mohából jó ágyat csinált magának, és mert fáradt volt, hamarosan mély álomba merült. Éjjel nagy égiháború kerekedett. Csak úgy visszhangzott az erdő a mennydörgéstől. Villámlott, zuhogott az eső, de a fiú mindebből semmit sem tudott. Csodálkozott is reggel, amikor észrevette, hogy körülötte minden latyakos, ő pedig olyan száraz, mint a tapló. Mindjárt gondolta, valami rejtélyes dolog történt vele, de még nem tudta, hogy a patkányfarok teszi azt. Éhes volt, belenyúlt a tarisznyájába, hátha maradt még valami a hazulról hozott ennivalóból. Egy darab kalács akadt a kezébe. Otthon még karácsonykor sem került kalács az asztalukra. Ezt sem hazulról hozta. Jóízűen megette, és tovább kutatott a tarisznyájában. Ekkor kezébe került a patkányfarok. ,,Ez teszi velem a csodákat!" - ötlött eszébe. Nagy gonddal visszatette a tarisznyájába, és továbbindult az erdőben. Másnap éjjel elérkezett a holdtölte. A fiú kíváncsian várta mi történik a patkányfarokkal. Hát lássatok csodát! Pontban éjfélkor elkezdett duzzadni, nőni, és egyszer csak valóságos ló lett belőle. De milyen ló! Még beszélni is tudott. - Ugorj fel a hátamra édes gazdám! - mondta. - Mire hetvenegyszer leesik a hó, ott leszünk az örök éjszaka birodalmában. (folytatjuk)
