"Ez a könyv a változatlanságról (is) szól. Arról, hogy soha semmi nem lesz másképp. A szituációk változhatnak, mi magunk mégis változatlanok maradunk. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy A születésnap nem önéletrajzi könyv, de a történetek, kétségtelenül, velem is megeshettek volna" - mondta a kötetről a szerző.
Petőcz András költő, író, szerkesztő. Budapesten született 1959. augusztus 27-én. 1986-ban diplomázott az ELTE magyar-történelem szakán. 1981 és 1983 között a Jelenlét című folyóirat vezető
Díjak:
1987, Kassák-díj
1990, Robert Graves-díj
1996, József Attila-díj
2000, a PIM Vörösmarty-pályázatának különdíja;
2001, Artisjus-díj;
2003, Salvatore Quasimodo-díj.
szerkesztője. 1983-ban underground művészeti egyesületet és szamizdat lapot alapít, Médium-Art néven, alternatív művészeti akciókban vesz részt, kapcsolatban áll az akkori demokratikus politikai ellenzékkel is. A nyolcvanas években csatlakozik az avantgarde párizsi köréhez, nemzetközi költészeti fesztiválokon szerepel, reprezentatív vizuális költészeti antológiát állít össze (Médium-Art, Magvető, 1990). 1990-1992-ig a párizsi Magyar Műhely egyik felelős szerkesztője. 1996-98-ig, illetve 2006 januárjától a Magyar Könyv Alapítvány kurátora, 2002-től a Magyar P.E.N. Club alelnöke.
Ismertető a könyvről:
"A Nagy Fényképalbumban minden benne van, mondogatta mindig az apám, és nemcsak minden, de az egész életünk, mert a Nagy Fényképalbumból minden kiderül, az is, hogy kikkel és mikor voltunk együtt, és mit is csináltunk akkor, amikor együtt voltunk velük, és hogy valójában szerettük-e őket valamikor, avagy nem", meséli Tóni, a narrátor, aki meglehetősen különleges tulajdonsággal bír: nem öregszik. A regény, pontosabban szólva, a családtörténet mintegy 30 évet ölel fel, de Tóni megmarad annak, ami, vagyis gyereknek, aki a maga sajátos perspektívájából nézi a körülötte zajló eseményeket. A születésnap a családfő, az apa születésnapjáról szól, mindenki erre készül, miközben a Nagy Fényképalbumot nézegeti. A fényképek az emlékek felelevenítésére is alkalmasak, és arra, hogy felidézzük, miként mesélte valamikor, illetve hogyan is mesélné az adott eseményt apa - ha itt lenne, velünk, családi körben.
És jönnek, jönnek az újabb és újabb gyönyörű történetek, mesél a kisfiú, harminc évet mesél, harminc év történéseit, nagyjából az 56-os forradalomtól a rendszerváltásig.
Hogyan élte, hogyan élhette meg egy "kisgyerek" ezt az időszakot Magyarországon?
Mesél, és közben várja az apját, aki nem jön, nem jön meg soha, várja a Család az Apát, mintha Godot-t várná. A várakozás közben a "kisfiú" megérti, és velünk is megérteti, hogy mindannyiunk élete -- ahogy ezt a mottók is jelzik a regény elején -- apró történésekből áll, és hogy végül is minden mindig változatlan marad, bármennyire is szomorú ez.
A regény úgy ér véget, hogy az Apa nem érkezik meg a saját születésnapi ünnepségére, a "kisfiú" az, akinek fogadnia kell a vendégeket.
A történetek, amelyek A születésnapban természetes módon szerveződnek regénnyé, már ismerősek lehetnek korábbról, - de mostani, végleges formájukban túlmutatnak önmagukon: a mesélő kisfiúból, Ziegler Tóniból, aki még az ünnepség kezdetekor is reménytelenül várja az apját, éppen annak hiánya és az emlékezés farag felnőtt férfit, akinek - a regény végén - "fogadnia kell a vendégeket".
