Petőfit kozákollóval szúrták le...

   
   155 évvel ezelőtt tűnt el a költő Fehéregyházán
   
   A 87 éves rugonfalvi Jeddi Tamás, a híres nemesi család még élő tagja értékes családi dokumentumok őrzője, köztük annak a nemesi levélnek is, melyet ősének kiváló szolgálataiért 1640-ben Rákóczi György erdélyi fejedelem adományozott. A kiváló emlékezőkészséggel rendelkező, régi idők tanúja olyan, a családjukban apáról fiúra hagyományozódó történetet tud Petőfi haláláról, amely új elemeket tartalmaz, s egyetlen közzétett tanúvallomásban sem szerepel. A történet - mondjuk legendának - már azért is figyelemreméltó, mert dédapja, Jeddi Pál szintén Bem apó oldalán harcolt a fehéregyházi csatatéren, ott látta Petőfit is, s az általa elmondottakat "betéve", tudta családjuk minden tagja.
   Kétszer is felkerestem Jeddi Tamást, s mindkét alkalommal, némi, de jelentéktelen eltéréssel mesélte el ugyanazt a történetet. E kettőből, rövidítésekkel, néhol csiszolva mondatain, áll össze az alábbi történet, melyet a fehéregyházi csata 155. évfordulójára emlékezve adunk közre.
   
   Az 1848-as szabadságharc és a Jeddik
   
   Dédapám, a vén Jeddi Pál, a Jánosé nagy földbirtokos volt, több száz hold erdővel és termőfölddel rendelkezett. Akkoriban olyan cserés erdő volt itt Rugonfalván, a fák annyira összenőttek, hogy egy falubeli egyik ágról a másikra ugrálva két kilométernyit "ment", anélkül hogy földet ért volna. Szóval, nagy gazdasága volt a vén Jeddinek, 250 marhája, 1000 juha, 1000 kecskéje. Egy alkalommal a kecskék közé beütött a vész, s mert fertőzésveszély miatt nem volt szabad a tetemeket behozni a faluba, dédapám felaggatta azokat saját erdejének fáira, mígnem elszáradtak. S mert hatalmasan módos volt, a negyvennyolcas szabadságharc idején környékbeli lovas katonákat kellett toborozzon, s azok élén vonult a csatatérre. Zeyk Domokossal, az erdőszentgyörgyi nemesemberrel kebelbarátok voltak. Együtt harcoltak Bem csapatában Szebenben és Fehéregyházánál, sőt Jeddi Pál is Bem apó közelében tartózkodott a csaták idején. Ezt nem tudják a történészek, mint ahogy azt sem, amit ezután elmondok. Mert a történészek ez esetben sem egységesen látnak, úgy képzelem őket, mint mikor négy embert beállítanának ennek a szobának a négy sarkába, s megkérdeznék őket, hogy ki mit látott. Nem mondanak hasonlót. Egyikük azt mondja, hogy a szobának (ahol most beszélgetünk) a kamraajtaját látja, a másik a kályhát, a harmadik a csipogó csirkéket, a negyedik megint mást. Egyeztetniük kellene az általuk észlelteket, de ezt nemigen teszik meg...
   
   Szóval, Bem apó - s ezt nagyapámnak és apámnak is többször elmesélte dédapám, s e történet, mint ahogyan a családi genealógia is apáról fiúra szállt - már Piskinél felszólította a székely honvédeket, hogy úgy harcoljanak, ha Piski elvesz, Erdély is elveszett. Azért indult csapataival Fehéregyháza felé, hogy a Vásárhely felől érkező oroszokat megállítsa. Azt is mesélte, hogy annak előtte hogyan űzték ki Szebenből az osztrák Paszkievicset. Azt a tábornokot, aki futtában skatulyás kalapját is elhagyta, Bem apó - ennek tanúja volt dédapám - egy huszárnak a nyergébe feltűzte a kalapot, s azzal bízta meg a honvédet, hogy vágtasson a parancsnok után, s adja át tisztelettel a kalapját. A honvéd meg is tette.
   Bem Fehéregyházán az Ördögpatakának nevezett helyen 2800 (a hadtörténészek szerint 3700) katonájával szállt szembe a Vásárhely felől túlerővel érkező Szkarjatyin kozák tábornokkal. A magyar nemesek - köztük Jeddi Pál és Zeyk Domokos - is mind mellette harcoltak ez alkalommal is.
   
   Fehéregyházán volt egy nagy vízimalom, mellette egy töltés, Bem tudta, hogy csak itt törhetnek át a Nádasd falu felől érkező kozákok. Tanult tüzérjeinek e szóval adta meg a jelszót: kartács! kartács! Csata közben egy ágyúból kilőtt lövéssel leterítették Szkarjatyint. A kozákok egy ideig tétováztak, aztán vérszemet kaptak, s rohamra indultak. Zeyk Domokos, amikor látta, hogy veszélyben forognak, felállt a töltésre és kilenc kozákot vágott le a kardjával, mely aztán eltörött. Egy kozák vezér megadásra szólította fel, ígérve, hogy semmi bántódása nem esik. Zeyk így válaszolt: az utolsó szó az enyém, mire főbe lőtte magát. Bem menekülésre fogta a dolgot, vele együtt nagyapám is, aki arabs ménjének köszönhette később, hogy nem vágták le a kozákok. Bem Sárdon és Magyarzsákodon át Marosvásárhely felé menekült, kitörött kocsijának kereke, miután megjavították, szerencsésen megérkezett Vásárhelyre, ahol újból összegyűjtötte seregének maradékát. Dédapám Sárdig vele menekült, onnan Keresztúr felé vette útját...
   
   Petőfi gyalog ment Fiatfalváról Fehéregyházára
   
   Dédapám szerint Petőfi 1849. július 30-án délután a keresztúri Gyárfás-kúria udvarán levő körtefa alatt elszavalta egyik versét. Egyesek azt állítják, hogy a fát ő ültette. Ez nem igaz. A szívélyes vendégfogadás után késő este Fiatfalvára ment, ahol egy idős tanító fogadta (templom melletti házát 15 évvel ezelőtt bontották le). Innen kora hajnalban gyalogosan indult Újszékelyen és Héjjasfalván át Fehéregyháza irányába. Nem pedig szekéren, ahogy sokan állítják. Ő szeretett gyalogolni. Nem vitette őt senki. Nem igaz, hogy egy ismerőse felvette volna maga mellé a kocsijára. Gyalog ment, mindenütt csak gyalog, mint ahogyan később is gyalogosan menekült. Futott. Ezt tudom, hiszen dédapám korabeli harcostársai is így állították be, s ezt egymás közt is többször elmesélték, s ez így élt családunkban is. Bem, aki mindig féltette, s távol tartotta a csatáktól, nagyon megharagudott rá, mikor jelentkezett nála Fehéregyházán. A kozák roham elől is egymagában menekült. Futott, amíg szusszal bírta. Dédapám is látta egyszer, még a csata közben, amint egy udvarban a sütőkemence tetején ült, és jegyzetelt. Rögtön felismerte, mert nem volt rajta katonai egyenruha, kihajtott ingnyakkal ült, mentét viselt, kezében nem volt sem kard, sem egyéb kézbeli a pennán kívül.

   Petőfit kozákollóval szúrták le
   
   Amint mondtam, a veszély elől menekülő költő, bárki ajánlotta, hogy felveszi kocsijára vagy lova hátára, most sem fogadta el a felajánlást, pedig szorongatott helyzetben volt, s miért tette volna akkor, amikor még nem volt veszélyben. A buni eltérőig szaladt, ott leült kicsit megpihenni, s mert a kozákok nyomában voltak, újra futásnak eredt, kifelé tartott, az erdő felé. Az eltérőtől olyan 150 méterre szúrták le. Ezt onnan tudom, hogy még kisfiú voltam, amikor édesapám - 1926-ban vagy 27-ben lehetett - Segesvár felé mentünkben elvitt arra a helyre. Ott két román embert - egyikük 82, a másik akkor 90 éves lehetett, hosszú, gondozott körhajat viseltek, bocskort hordtak, nem olyan harisnya volt rajtuk, mint amilyent a székelyek viselnek, hanem olyan, mint amilyen az övéké - megkérdezett, hogy igaz-e, hogy itt esett el Petőfi. Azok tudtak magyarul is, apám is valamennyit románul. Pontosan itt - mutatta a helyet egyikük, mert az ő apja is itt esett el, a másik szerint rokona szerencsésen megmenekült. S ők határozottan állították, hogy a költőt kozákollóval szúrták át jobb felén, s baloldalán feküdt a földön. A kozákolló egy nagyon félelmetes fegyver volt, talpukon viselték a kozákok, s ahogy beledöfték a ló szügyébe vagy akár az ember testébe, az olló szétnyílt, s a belső szerveket teljesen szétroncsolta. Petőfit jobb oldalán érte a szúrás, mellette vértócsa volt, és iratok meg egy szíjas bőrtáska hevert valamivel távolabb tőle. A táskát átkutathatták, a benne levő iratokat szanaszét dobálták...
   
   A csata végén összeszedték az elesett honvédeket, s közel 500-at itt, egy közös sírba temettek el. A mostani vasút mellett 150 méterre van egy szántóföld, 30 méter széles és 40 méter hosszú lehet a fél méter magas kiemelkedés. Ez a közös sír. Ezt a területet később a vasút vette birtokába, közben szántogatták traktorral. A csontok továbbra is a földben vannak. Én határozottan állítom, hogy ezt nem ásták meg vagy nem ezt ásták ki. Most is meg tudom mutatni azt a helyet bárkinek, hogy Petőfi köztük van, avagy nincs, azt nem vitatom. Ez a terület Haller-birtok volt valamikor, mert az egyik Haller megvásárolta. A Haller-testvérek pedig állandóan ellenségeskedtek egymással, épp azért mert mindenik a maga területén tudta Petőfi elestének helyét.
   
   Csak egy kis kitérőt mesélnék el a Hallerok hiúságáról. Történt, hogy egy nagyoláhfalusi atyafi ökörfogattal deszkát szállított Medgyesre. Fehéregyházán az egyik tulok kimúlott. A falubeliek azt javasolták neki, hogy térjen be Haller grófhoz, mert ő segít rajta. Az öreg fuvaros be is ment a kúria udvarára, ahol rátalált a sétálgató grófra, akit azonmód keresztnevén szólított, s előadta, hogy mi végre keresi. Nem adna-e kölcsön neki egy tulkot, hogy folytathassa útját, mert jövet üresszerben visszaszolgáltatja. A gróf azt mondta, hogy válasszon a pajtából olyan ökröt, amilyent a szíve szeret. S e szavakkal engedte útjára: atyafi én 55 éves vagyok már, de mindmáig senki nem ejtette ki a keresztnevemet, még anyám is úrfinak szólított, s mert maga az első ember, aki nevemen szólított, vigye a tulkot, ajándékba adom, soha többé vissza ne hozza. Szóval, Petőfi e Haller-birtokon esett el, az biztos, de hogy ott pihennek-e csontjai, azt határozottan nem állíthatom. Azt hiszem, hogy nem került ő a szibériai ólombányába....
   
   Kegyes jó uram!
   
   Visszatérve Jeddi Pálra, mondtam már, hogy ő Sárdnál vált el Bem apótól, s Keresztúr felé tartott. Az időben akkora nádas volt errefelé, még Timafalván is, hogy abból nem látszott ki sem a ló, sem pedig lovasa. A kozákok elnyomásztak a letört nádasban dédapám után, éjszaka megérkeztek Rugonfalvára, ahol az arabs mén már be volt kötve az istállóba. Őket nem érdekelte annak lovasa, hanem csupán a gyönyörű állat, melynek miután zabostarisznyát húztak a fejére, elvezették. Dédapám később levelet írt az orosz Paszkievicsnek, amit még most is őrzök, mert meggondolta magát, s nem küldte el. Ebben így szólítja meg a győztes vezért: Kegyes jó uram! Kérem, hogy tárházából kártalanítson, s bár az árát térítse meg annak a kincset érő ménnek, melyet Szaúd-Arábiából hozattam stb.
   
   Mi egyezik, s mi nem az eddig feljegyzett legendákkal ?
   
   Mostanig egyetlen feljegyzésben sem szerepel az, hogy késő este, miután a költő a Gyárfás-kúriát elhagyta, az akkori fiatfalvi tanítót kereste volna fel. Vajon miért, s egyáltalán milyen viszony fűzhette hozzá? Korabeli tanúk, köztük Lengyel József keresztúri sebészorvos azt állítják, hogy a költő valamivel éjfél előtt a Szakál János-féle vendéglőbe tért be. Vajon itt mulatott volna akkor, amikor tudta, hogy másnap nehéz nap vár rá? Vajon az állítás, miszerint kora hajnalban gyalog indult volna Újszékelyen át Héjjasfalva felé, s mely Jeddi Tamástól származik, mennyire hihető, hiszen Gyalokay Lajos törzskari százados vallomásában azt tartja, hogy a költőt ő vette fel maga mellé a szekérre még Székelykeresztúron.
   
   A tanúvallomások mindenikében az áll, hogy Petőfit pikával (szuronnyal) döfték át a mellén. Okozhatta végzetét kozákolló is. Nem elvethető ez az állítás sem, hiszen a hadtörténészek szerint a rohamozó kozákok a fehéregyházi csatában használták ezt a félelmetes fegyvert. Jeddi Tamás is a buni eltérőt jelöli meg a költő halálának színhelyéül. S talál ez az állítása az eddigi feljegyzésekkel, mint ahogyan az is, hogy a Hallerek épp azon civakodtak legtöbbet, hogy melyikük birtokán lelte halálát a nagy költő. Talán ezért vásárolta meg Haller József a Cionta-féle kertet, ahol ugyan nincs semmiféle emlékoszlop, viszont valószínűsíthető, hogy itt nyugszik Petőfi. A két idős román ember visszaemlékezése (ilyen sem szerepel az eddigi feljegyzésekben) megbízható elemeket tartalmaz, hiszen e kertben Bem seregében harcoló, elesett román katonák is nyugszanak. Köztük lehet Petőfi? S vajon eddig nem ásták volna meg e közös sírt, ahogyan Jeddi Tamás határozottan állítja? Esetleg tévesen tudja? Kérdések, melyek megválaszolásra várnak. Ha pedig Jeddi Tamás állításai nem állják ki a próbát, akkor is egy újabb változattal bővül a költő utolsó két napját megörökítő vallomások sora. Egy újabb legendával több...
   KRISTÓ TIBOR

   
Hargita Népe