November 20-án kedden, 19.00 órától Pollágh Péterrel Esze Dóra beszélget az Alexandra Irodalmi Kávéházban (Bp., Károly körút 3/C). A program a Könyv utóélete programsorozat része.
Vass Tibor kritikája Pollágh Péter: Eleve terpesz című kötetéről:
"Kettőezer nyarán, egy tatabányai, feledhetőnek ígérkező irodalmi esten hallottam először a Pollágh Péter nevet, aki kimondta, egy feledhetőnek ígérkező, "rókaszín hajú" fiú volt, és mondott utána, ugyanaz a rókaszín hajú fiú, Pollágh Péter-verseket. Menten megváltozott a véleményem, ezért is emlékszem az estre és a rókaszín hajú fiúra: az antológiából 'valamire való' hang egyedül az övé volt. Mint egy évvel később az Eleve terpeszből megtudtam, az antológia címadó verse az övé (Asztalodon üvegróka).
Azóta eltelt még egy esztendő, a fiú haja nem lett világosabb, az én (feledhetőnek ígérkező) elmém azonban igen: jól (Pollágh-szóból artikulálva:) pszichoszimatoltam meg akkor, hogy valami-nő vezérlő elvű költészetet produkál: számomra ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az eltelt esztendőben viszonylag rendszeresen beleszagolgattam a kötetébe. Bele-belevezérelt a jókedv, mert bár kezdeti szó-torlaszain nem egykönnyen rágtam át magam, az idő minden sebet begyógyít-elve könnyítette az akklimatizálódást, egyszeriben olvashatónak (mi több: szórakozatónak!) bizonyult ez a kivételes 'nyomóerővel' bíró, játék-vezető kép-költészet. (Egyszeri-ben, mint páratlanságában is.) Esetemben a hozzáidomulás helyett hozzávadulás jöhetett szóba: beszédessé (mű)fajult versnyelvem eleinte e tömény, hígítatlan "tiszta szesz" csípte, égette.
Az Eleve terpesz kerítésszaggató, de nem guggolós pálinka-kínáló (ha valamely égtájon nem ismerős: a szomszéd kertje előtt guggolva kell elhaladni, nehogy véletlenül meglásson és megkínáljon). Kínálása jóleső, ezért nem feltétlenül akarunk előle kitérni, de nem is (mindig) provokáljuk ki a vele való találkozást. Magyarán, ha itókára is vágyunk, nem ugrálunk a kerítés előtt mint egy hülye, hogy hátha észrevesznek: megy az ember a szokott útján, a mindennapi tempójában, és ha úgy jön ki a lépés, alkalomadtán húz egyet a kínálatból. Van persze, hogy csak udvariasságból teszi ezt, s egy illem-gyors bájcsevej után, hivatkozva otthoni örökéltű, halaszt-hatatlan dolgaira, hamar lelép a helyszínről: "Amikor még vallomásban utaztam, / azt találtam mondani egy külsősnek, / hogy állapotom szerfölött boldog" (Kötél). És ami nagy szerencse: előfordul gyakran, hogy hazafelé menet, marasztalás nélkül is ránehezedik a kerítésre, sőt jókedvűen, ráérősen faggatni kezdi a szomszédot, mondaná meg, mivégre eme nagy boszorkányság: "Enyves évadok után lett offenzív alak, / túl sokszor mondta, hogy tegnap. / Pelenkát a szar, bosszúja téged akar." - írja az észvesztő Hosszú és vesztes-ben. (Vagy ugyanezt szesz-nyelven: "veled a feles és tegez a szkepszis"; Szebb, mint minden maffia.) Aztán már igen emelkedett hangulatban hozzáteszi, hogy "Miután leszoktam / a nagy szavakról, nem tudom mi van, / félszavakból értem magam" (Mióta leszoktam). S eszméletre térve, másnapra is van originál gyógy-ír: "Ott állsz nővel, a végső tegezésben. / Megbuggyant benned az idő. / Érzéki kávézás, jól ismered: adod magad, / csészékre kopott ujjadat" (Szebb, mint minden maffia). Bátran nyúl klisé-szerű alliterációkhoz (ige-betessékelés: al-literál): van, ahol "apaképére apellál" (Valami éjszakai közlöny), "felületes felütések" (Erő) közepette "szemérmes, szeszektől" (Szebb, mint minden maffia) bódult. De milyen vonzó ugyanebben a versben a "Szeme rebellis szerelem szelencéje"! Feltűnően sok a kórház-élmény: "az arc, a kórházköpenyes gyermeké" (A szabadság szétesése), "kockánként bevallott kórház", "szirénakék verőér" (Periféria); "hárombetűs mentőautó" (Hosszú és vesztes), "mentőautófehérben / vakszobában / élvezel" (Konszenzusos hóesésben).
A Pollágh-vers itatja magát, de ellenben más, hasonlóan remek elsőkötetekkel, nem lassacskán részegül le tőle az ember, hanem egyszer csak elvágódik olvasása során a delikvens. Hiszen ha csak azt csapoljuk-papoljuk, hogy mily nagy elő-szeretettel alkot szép új szavakat (emlékszék, szoknyamagas, metszőszőke, titokcsempész, selyemszép), s mily nagy utó-gyűlölettel kevésbé szépeket (pepszipresszó, vodkaarc, konyakkamasz, kölnibőr - hogy csak a folyós ügyeknél maradjunk), már akkor is szembetűnő, hogy mily rafináltan csalóka: jól bírja az italt, de alázattal bánik vele, tud minden mámor-alkalomnál úgy tenni, mintha először ittasodna le. Minden vers ugyanúgy lehet kezdő löket, mint utolsó csepp a pohárban: épp ezért akadhatott nehéz dolga a szerkesztőnek (Zalán Tibor): az itt kortyolgatható sorrend és sokfelé-szakítottság (hat! ciklus) egyik érvényét annak belátása adhatja, hogy sok mindent rá lehetett bízni a szerzőre, akinek érezhetően - ritka dolog: - van "fogalma" a saját munkájáról. Máskülönben nem lenne "Meggyőződése, hogy minden színnek / van egy háza" (mint ahogy azt a Sárga c. versében írja), nem tudna holmi "szellemi sárgaság"-ról (Szintén a Sárgában).
Apró, (nem a szerző párlata okozta) félrenyelések megköhécseltetik a fogyasztót: a Pollágh verseit beíró személy mindvégig figyelembe vette, a nyelvi lektor (van még ilyen? mondjuk úgy: nyelvhelyesség-ellenőrző non-sze/n/sztestvér) pedig figyelmen kívül hagyta, hogy a szerző régi vágásúan perjelt használ kézirataiban zárójel helyett (ó, hála ég, van még, ki Erikával gépel!), így a vers-szövetben itt-ott félreérthető a szakaszolás-jelzés. Az pedig csak az absztinenseket zavarhatja, hogy a hátsó borító vonalkódja felett a Kortárs Új Látószög-sorozatának egy másik kötetére való utalás olvasható. Kor-hely: ez aztán az eleve herpesz. Az ilyen kötekedőket alkoholmentes sörrel tessék itatni.
Lőre áll, mert megérdemlem."
(Az írás az Új Könyvpiacban jelent meg 2002-ben)
