Popper Péter: Mi az élet étterme?

Irodalom

November 23-án, szerdán 16 órakor Popper Péter: Mi az élet étterme? - Étel- és életreceptek című könyvét mutatja be Müller Péter Sziámi ? az Írók Boltjában.

A könyv ajánlója:

?Meghökkentő, hogy a mi kultúránk mennyit foglalkozik a legmateriálisabb dolgokkal, az egészséges evéssel. Ebben a 'méregtelenítő' buzgalomban én azt látom, hogy a természeti katasztrófákkal, járványokkal, politikai fenyegetésekkel teli világunkban ráz minket a félelem. Lesznek, akik valamennyi nálunk honos vallásban lelik meg a menedéket, s lesznek, akik Buddha tanácsa szerint: Önmagunkban. De azt is tudnunk kell, nincs olyan inga, amelyik csak az egyik irányba leng ki. A nagy hitek és a nagy kételyek, a nagy örömök és a nagy fájdalmak mindig együtt járnak. Ugyanígy van a módszerekkel, a gyógyító tanácsokkal is. Aki gyógyítani képes, az ártani is tud. Mert soha nem a módszer jó vagy rossz, hanem az ember, aki felhasználja. Ezért az emberben érdemes hinni, nem az eljárásban, az orvosban, nem a gyógyszerekben, a bölcsben, nem a módszerekben, a szakácsban, nem a receptekben. Valamilyen kozmikus intelligenciában és nem a szertartásokban. Ezzel együtt tartalmas életet és jó étvágyat kíván: Popper Péter.?

Részlet az Alvilági utazás c. írásból:

?Sok évvel ezelőtt, huszonhat évesen, villamoson döcögtem Óbudán. Egy gyárba mentem előadást tartani, mert akkoriban lelkesen terjesztettem az ismereteket, és minden szereplést élveztem. Nagyon jóban voltam magammal, a világgal, azóta is alig megélt biztonság terpeszkedett bennem, mintha feltöltöttek volna valami kellemesen cirógató gázzal. A kocsiban alig lézengtek, délfelé járt, napos télidőn. Kinyújtottam a lábamat, hátradőltem az ülésen, és azt akartam játszani, hogy a szememmel ugráltatom a tárgyakat. Ismered? Az ember mereven néz egy tárgyat fél szemmel, azután vált: a másik szemét nyitja ki, emezt behunyja. A tárgy odébbugrik. A vezető sapkás feje volt a cél. A jobb szememmel kezdtem. Azután jött a bal...A szemüvegem bepárásodott, halvány gyöngyszínű homályon át láttam. Megtöröltem a szemüvegem. Jobb szem - oké. Bal szem - pára. A kocsi kanyarodott, a sínek csikorogtak. Jobb szem - oké. Bal szem - pára. Megálló. Egy fiatal lány néz. Jobb szem - nézzük egymást. Bal szem - köd gomolyog csodálkozó arca előtt. Mint a hülye kacsingatok rá az ablak mögül. Továbbmegyünk. Jobb szem - oké. Bal szem - pára. És még százszor és később százezerszer, kényszeresen hónapokon át. Jobb szem - oké. Bal szem - köd, köd, ködök... Hatalmas lassú dobbanásokkal vert a szívem, az egész testem beleremegett ebbe a szívverésbe. A hónaljam alól viszkető verejték szivárgott. Így kezdődött... Így kezdődött, hogy lassan-lassan elsötétedett körülöttem a világ. (A másik szemem sem maradt oké.) Rákényszerültem tehát - vagy megadatott! - hogy, három évig a vakok birodalmában élhessek, azaz jobbadára önmagamban, még pontosabban magamba húzódva, vagy tudja Isten... talán a világ húzódott vissza tőlem, ezek nagyon bonyolult dolgok. A világ persze volt valahol, egész precízen a közelemben volt, hangokkal, keménységekkel, lágyságokkal és szögletekkel üzente jelenlétét, és mégis valahogy kívülre kerültem, hogy addig soha meg nem élt keménységgel tapasztaljam meg...mit is? Az Én és Nem Én között feszülő láthatatlan válaszfalat? Miért mondom ezt ilyen tudományosan gyáva személytelenséggel? Az igazat megvallva még ma is szemérmetlennek érzem, hogy erről valljak. Nemcsak intimitásról van szó, hanem a szégyenről is. A tehetetlenség szégyenről is, a test váratlan és alattomos lázadásával szemben. Elromlott egy optikai szerkezet, és én ott kuksoltam mögötte tehetetlenül. Soha ilyen mélyen belém égő biztonsággal nem éreztem, hogy Én és a Testem: kettő. Talán ez az öntudat, az önkonstatálás legnagyobb átka és terhe, ami nem sújt egy szabad államot, aki nem ébred rá erre a kétségbeejtő szimbiózisra, a Lény és Létezés végleges egymásba gabalyodottságára, erre a legvalódibb és legvégsőbb spirálra.?

Popper Péter könyvei a terebess.hu-n.