Mary Shelley alakja legtöbbünkben úgy él, mint a Frankenstein szerzője és Percy Bysshe Shelley-nek, az angol romantika egyik legismertebb költőjének hányatott sorsú felesége. Pedig ez a törékeny, több gyermekét elvesztő nő számos más művet is alkotott, amelyek érdemesek a figyelemre. Ezen művek egyike a sc-fi egyik őspéldányának tekinthető Az utolsó ember című regénye is, amely most jelent meg a Galaktika Könyvek sorozatában. Az eredetileg 1826-ban napvilágot látott regényről Németh Attila, a Galaktika Magazin irodalmi szerkesztője S. Sárdi Margit egyetemi docenssel, a Magyar Scifitörténeti Társaság elnökével és Galántai Zoltán író-jövőkutatóval beszélgetett az Alexandra Irodalmi Kávéházban. A beszélgetőtársak egyetértettek abban, hogy bár a regényt sci-fiként (is) aposztrofálják, inkább utópia, mint sci-fi, de az is kétségtelen, hogy a műfaj egyik legjelentősebb előfutárával állunk szemben.
Ebben az időszakban a sci-fi egyik fő jellemzője, hogy bárhol elképzelhető, új elemei pedig a közvetlen társadalmi és technikai fejlődésre reagálnak. "Sci-fi nem jöhet létre egy tudományos-technikai világkép nélkül. Az utolsó ember proto-sci-finek tartható, de ez a világkép még hiányzik belőle" - mondta S. Sárdi Margit. Az irodalomtörténész szerint a regény eutópiának is nevezhető, emellett az emberiség kihalásának kérdése erősen rokonítható a sc-fi műfajával. Hozzátette: Mary Shelley ezzel a művével tulajdonképpen az afelett érzett fájdalmát próbálta kiírni magából, hogy elvesztette azt a szellemileg inspiratív társaságot, amelybe többek közt férje, Shelley és Byron is tartozott. A regény a szerettek, barátok, gyerekek halála felett érzett gyásznak ad hangot: az írás fő alakjai is őket, ezáltal pedig a baráti közeg pusztulását testesítik meg.
