Az Ulpius-ház Könyvkiadó 2006 augusztusában jelenteti meg Sabine Kuegler A dzsungel gyermeke című bestsellerét. Sabine Kuegler Nepálban született, német családban. Hétévesen szüleivel Nyugat-Pápuának egy, a civilizáció által még érintetlen területére költözött. Miután a kőkorszaki körülmények között élő fayu törzs befogadta a családot ? annak reményében, hogy a misszionárius szülők majd békét teremtenek a törzsi háborúk sújtotta vidéken ?, Sabine a helyi gyerekek életét kezdte élni cölöpökön álló új otthonukban, a dzsungel szélén. Mindent megtanult, amit egy fayunak tudnia kell a túléléshez: ha úgy hozta a sors, gilisztákat, pókokat, bogarakat és apró halakat evett, íjjal vadászott, és lassan megismerte a kannibalizmusukról és szigorú büntetési rendszerükről elhíresült fayuk mindennapjait.
A törzs ?tiszteletbeli? tagjává választott család az évek során túlélt egy hajótörést, több törzsi összecsapást és egy majdnem végzetes maláriajárványt is, miután a megrázkódtatásokból okulva Sabine apja úgy döntött, hogy lányát Svájcba küldi tanulni. Az immár tizenhét éves kamasz hirtelen egy merőben más világban találta magát, ahol szinte nehezebb volt kiismernie magát, mint a dzsungelben.
Sabine önéletrajzi könyvében számot ad boldogtalan házasságáról, korai anyaságáról, állásvesztéséről és öngyilkossági kísérletéről is, hiszen ahogy ő fogalmaz: ?az élet a dzsungelban fizikailag megterhelő, míg Nyugaton lelkileg. Sabine Kuegler mára négy gyermek édesanyja, párjával igazi világutazók, jelenleg Tokióban, Amerikában és Münchenben élnek. A könnyed és kalandos, de egyben szívszorító és izgalmas könyv egy éven át szerepelt a külföldi sikerlisták élén. Eddig 19 nyelvre fordították le.
Riport-részletek Sabine Kueglerről:
?1980-ban az életem teljesen megváltozott. A szüleim engem, nővéremet, Judith-ot és öcsémet, Christiant Nyugat-Pápuába, a Fayu törzshöz vittek. Helikopterrel érkeztünk az Elveszett Völgybe, az egész nagyon fura élmény volt, sosem láttam még ennyi sötétbőrű embert, akik elég vad külsejűek voltak, ráadásul minden, amit viseltek: az emu-tollakból készült fejdísz volt. Orrukban hosszú csontok voltak, egyik kezükben nyilat és nyílvesszőt, másikban kőből készült fejszét tartottak. Amikor leszálltunk a helikopterről, bámultak minket kifejezéstelen szemekkel, ezt elég fenyegetőnek találtam.
Mivel féltem, szóltam apámnak, de a hangomtól a helyiek a nagy meglepetéstől hátraugrottak. Apám, aki misszionárius és nyelvész, egy különös idegen nyelven kezdett beszélni velük. Az egyik ember azt mondta, nem kell félnünk, ők csak kíváncsiak, mert még sose láttak fehér gyerekeket.
Ezek az emberek lettek későbbi barátaink, szomszédaink. Új otthonunk egy cölöpökön álló ház lett Foidában, egy tisztáson, amelyet egyik oldalról a dzsungel, másik oldalról egy folyó szegélyezett. A ház két nagyszobára volt osztva, az egyik helységben aludtunk, a másikban főztünk, ettünk, éltünk. A hálószoba mellett volt egy kis fürdőszoba, ajtók nélkül - az esővizet hatalmas fém dobokba gyűjtötték, ez lett átvezetve a házba. Minden reggel egy rövidhullámú rádiót használtunk, hogy felhívjuk apa kollégáit az indonéz Danau Bira-i bázison, ahol korábban mi is éltünk, hogy tudassuk velük, rendben vagyunk. De az Elveszett Völgy annyira elbűvölő volt, hogy hamarosan otthon éreztem magam. Struktúra és stressz nélküli élet, azt hiszem, erre születtem. Az, hogy a Fayuk - egy kőkorszaki törzs, amelynek félelmetes híre volt (kannibalizmus, minden bűntettet halállal büntetnek) - között éltem, örökre megváltoztatott. A törzs vezetője abban a reményben fogadott bennünket, hogy segítünk a háborúzó törzsek között békét teremteni. Ahogy megtanultak gyűlölet helyett szeretni, gyilkolás helyett megbocsátani, a részemmé váltak, és én a részükké. Már nem a Németországból jött fehér lány voltam, hanem Fayu lány. Az elkövetkezendő években apám sok-sok órát töltött a Fayu nyelv elemzésével, míg anyám, a szakképzett ápolónő segített a betegeknek, és megszámlálhatatlan kisbabát segített a világra.
Eközben testvéreimmel megtanultunk a dzsungelben boldogulni. Állatokat öltünk a nyilainkkal, aztán pedig tüzet gyújtottunk és megsütöttük az ételt.
A szüleim tudtán kívül gilisztákat, pókokat, bogarakat és apró halakat is ettünk. Órákat játszottunk a Fayu gyerekekkel, úsztunk és Tarzanhoz, Jane-hez hasonlóan fákon himbálóztunk. Az élet hamar rutinossá vált ? reggel hatkor a nappal keltünk, este hatkor, sötétedéskor feküdtünk le ? miközben néhány órát iskolai dolgokkal töltöttünk. Álmunkat gyakran zavarták meg zajok, melyeket patkányok, pókok vagy kígyók okoztak, akik bejöttek a házba, hulladék után kutatva.
A dzsungel adta korlátozott étkezési lehetőség miatt étrendünk nem volt túl változatos: disznó, hal, rizs, édesburgonya, Corn Flakes tejporral, kenyér, néha tojás, papaya, banán és kasbi amely egy fagyökér és olyan az íze, mint a burgonyának. Voltak félelmetes időszakok is. Egyszer a hajó, amelyben utaztunk heves viharba került és megtelt vízzel. Olyan erősen hánykolódtunk, hogy biztosan meghaltunk volna, ha nem jönnek Fayu barátaink megmenteni. Máskor pedig szörnyülködve néztük a faházunkból, amint a Fayuk összecsapnak egy rivális törzzsel. Anyám aztán a sérüléseket kezelte.
A legfélelmetesebb dolog az volt, amikor családunk elkapta a maláriát. Annyira betegek voltunk, hogy apám rádión segítséget hívott. Fél óra múlva ott volt a helikopter, ami elvitt minket Danau Bira-i régi otthonunkba, ahol barátok és szomszédok ápoltak minket. De míg a többiek lassan felépültek, én komolyan beteg lettem, és gyakran öntudatlan állapotba kerültem. Később megtudtam, hogy akár meg is halhattam volna. Egy reggel farkaséhesen ébredtem. Kiderült, hogy nemcsak a malária, de egy ismeretlen vírus is legyengítette az immunrendszerünket. Amikor már mindnyájan teljesen felépültünk, visszatértünk az Elveszett Völgybe. Ez az ijesztő epizód jelzésértékű volt, és lökést adott a civilizációba való visszatéréshez.?
?Nyolcéves koromban szüleim örökbe fogadtak egy elárvult Fayu kisfiút, Ohri-t. Bátyámként tekintettem rá, és amikor röviddel a 17-dik születésnapom előtt Ohri tuberkulózisban meghalt, elviselhetetlennek éreztem a fájdalmat. Hetekkel később is rémálmok gyötörtek, gyakran könnyektől, izzadságtól áztatottan ébredtem. Mindenhol Ohri-t láttam, minden rá emlékeztetett. Ki akartam szabadulni a dzsungelből. Szüleim úgy döntöttek, Svájcba küldenek, hogy rendes oktatásban részesüljek. 1989-ben, tíz év után elhagytam Nyugat-Pápuát, amely tíz évig az otthonom volt, hogy visszatérjek a nyugati világba. Nem volt egyszerű a beilleszkedés.
Szüleim barátai a pályaudvarnál vártak rám, és kocsival elvittek a Montreux-i Magániskolába. Teljesen naiv voltam, nem tudtam, hogy viselkedjek. Hamar megtanultam, hogy új életemben nem veszem hasznát annak, hogy tudok nyíllal lőni és Tarzanként lógni a fákon. Megérkezésem másnapján két iskolatársammal elmentem sétálni, és mint otthon, mindenkit üdvözöltem az utcán. Gyanakvó szemekkel néztek rám. Egy kicsit később az egyik lány megkérdezte tőlem, hogy honnan ismerek ennyi embert. Zavarodottan azt válaszoltam, hogy az iskolán kívül senkit sem ismerek. Erre a lány megkérdezte, hogy akkor miért köszönök mindenkinek. Mert ezt kell tenni, válaszoltam. Erre ő nevetve azt mondta, hogy itt csak azok szoktak egymásnak köszönni, akik ismerik egymást.
Szerencsére ausztrál szobatársam, Leslie észrevette, hogy milyen nagy a lemaradásom. és a szárnyai alá vett. Meggyőzött, hogy vágassam le a hajam és vegyek néhány divatos ruhát. Megmutatta, hogyan intsek le egy buszt, vagy hogyan keljek át egy forgalmas úton. Miután úgy nőttem fel, hogy az étrendemben krokodilfarok és bogarak is szerepeltek, szenvedtem az iskolai étkeztetéstől. Mikor először moziba hívtak, megkérdeztem mi az. Állandóan szégyenkeztem amiatt, hogy nem ismertem olyan popikonokat, mint a Beatles, George Michael vagy Elton John. Magazinokból próbáltam pótolni a hiányosságaimat. - Sabine, tudod mi az a kondom? Kérdezte egyik este tanítómesterem Leslie. - Kondenzált tej? - válaszoltam álmosan. Aztán Leslie elmagyarázta a biztonságos szex fogalmát, és egy kondomon meg egy banánon meg is mutatta a dolgot.
Néhány héttel később első igazi fiúmmal, egy modellel bolond módon eleget tettem a kérésének, és lefeküdtem vele. Mikor visszamentem az iskolába, büszkén meséltem Leslie-nek, hogy már nem vagyok szűz. Büszkeségem szörnyülködésbe ment át, amikor kiderült, hogy a fiú nős és egy gyermek édesapja. Nehezen értettem meg, hogyan lehetséges az, hogy együtt aludtunk és a férfi mégsem az enyém. Ahol felnőttem, ez így működött, és a hűtlenséget halállal büntették.
Két világ közt megrekedve éreztem magam. Kevéssel az érettségi után megismerkedtem egy férfival, akitől terhes lettem. Leslie nem mondta el nekem, hogy az óvszer nem mindig működik. Miután megszületett lányunk, Sophia, összeházasodtunk, majd egy évre rá fiunk, Lawrence is világra jött. De nem voltunk boldogok, röviddel később el is váltunk. Honvágy gyötört, hiányzott a dzsungel. Az egyetlen örömöm a két gyerek volt. Imádtam őket, de miattuk sem mehettem vissza a dzsungelbe. Nem akartam őket magukra hagyni, de túl fiatalok voltak ahhoz, hogy velem jöjjenek. Aztán jött a mélypont, amikor elvesztettem a munkám egy szállodaláncnál. Összeomlottam, már nem akartam tovább élni. Végső elkeseredésemben mindkét csuklómat elvágtam egy borotvával. A hatalmas fizikai fájdalom elvonta a figyelmemet a lelki gyötrődésemtől. Szerencsére a valóság arcon ütött és összeszedtem magam. Ha a dzsungelben megtanultam a túlélést, a civilizációban (ami szintén olyan, mint egy dzsungel) is megállom a helyem. Sok éve telt el azóta, hogy elhatároztam kezembe veszem az életem irányítását.
Éltem Svájcban, Japánban, két éve Németországban telepedtem le. Négy gyermekem van, és két tönkrement házasságom. Ma úgy érzem, igazi előnyöm származik abból, hogy a Fayu kultúrában nőttem fel. Gyakran kérdezik szüleimet, akik még mindig ott élnek, hogy hogy van Sabine, boldog-e a szíve. Nem azt kérdezik, mekkora a háza, mivel érdeklődésük tárgya nem a szociális helyzetem. Megtanultam a dzsungelben az egyszerű dolgok élvezetét, azt, hogy a boldogság az elégedettségből származik, nem a materiális javak okozzák. Az élet ott sokkal megterhelőbb fizikailag, míg Nyugaton lelkileg nehezebb. Végül megtanultam összefogni a két világot, de a dzsungelt mindig is az otthonomnak fogom tekinteni.?
Az Ulpius-ház honlapja
