A legbelső kör

A legbelső körben mind lezártak

forgóajtók és radiátorok,

csend van itt s a megfúlt matróz,

magzatvízben embrió forog.

S a síkok közt te halfarokkal

sötét gondjaid mögé osonsz,

várost látsz, hol anyád volt leány,

bokáit nézték, ez itt Losonc.

Vidám asszony volt, nem bántott téged,

nyakadra nőttek hosszú számsorok,

fővel lefelé kuporogsz itt,

az anyaméh kiszáradt torok.

A legbelső körben nem felelnek,

kérdeznek csak és némán lengve

elúsznak ajtók, oszlopok

válasz nélkül a végtelenbe.

A halál ereje

Hallom, a halál ereje sem riaszt el.

Így igaz, a halál maga is halandó,

hisz a lélekkel együtt meghal benned

a halál gondolata is.

Nézd: orgonavirágok lassan szavalnak,

a halál mélységével világlik a tó,

három galamb bámul mozdulatlanul,

az átláthatatlan térbe merednek.

Létezéséről az igazságosak tudnak,

a hajnali csendben véle szeretnek,

mellette ülnek az ártatlanok és beszélnek hozzá.

Vajon a létezés jelenthet-e a halál

bélyege nélkül egyebet a lélegzetével

felmagasztosításánál?

Erős vagyok, a halál ereje van rajtam

és a megpillantott értelmetlenségeké.

Így aztán látom, hogy a halárusok

mit rejtegetnek hűvös pultjaik alatt,

és úgy alkuszom a síkos harapnivalóra,

mintha nem tudnám, hogy halállal táplálkozunk.

Emlék

Lustán hunyorgok elterült

forró vaslemezeken.

Tenyereden nyújtod az

üveggyapotot: rágcsálom lassan.

Szájpadlásomon üvegszilánkok,

nyelvem alatt a vérem,

ajkamon piros hab,

fogaim között sós tó.

Kezetcsókoltam neked

régiesen. A divat hullámait

egész lelkemmel élem át.

Csodálkozva néztél utánam

végig a börtönfolyosón. (Utca).