Hány év anyagából válogattad össze a kötetet?
Öt éve jelent meg az előző könyvem. Eszerint öt év versei lennének benne. De igazából csak négy-öt olyan van, amit nem 2004 ősze óta írtam.
Az utóbbi években folyóiratokban nem publikáltál túl sokat. Mennyire vagy termékeny mostanában: keveset írsz, de nagyon megmunkálod utána a szöveget, vagy sok papír landol a szemeteskosárban?
Ennyit, mint az utóbbi hetekben, egyszerre soha nem publikáltam. Az Élőbeszéd versei most sorra jelentek meg az Alföldben, az És-ben, a Holmiban, az Irodalmi Jelenben, a Jelenkorban, a Korunkban, a Székelyföldben, az Új Holnapban. Most tehát úgy tűnhet, hogy aki nálam termékenyebb, az csal. De igazából csak két dologról van szó: most komolyan vettem, hogy minden jelenjen meg (sokszor hanyagoltam el az ilyesmit régebben), a másik pedig az, hogy az Élőbeszédet kezdettől fogva összefüggő könyvnek képzeltem el, míg az eddigi versesköteteimet egyszerűen csak összeraktam. Jó pár verset másfél évig írtam, egészen addig, amíg maga a könyv elkészült. Verset füzetbe írok, kézzel, tehát nem dobálom ki a szemetesbe ? hanem golyóstollal olvashatatlanra húzom ki a rossz sorokat. (És a végén jóval több az olvashatatlan sor, mint az olvasható.)
Legutóbb egy beszélgetésen hallottam tőled, hogy ?kijársz? Érdligetre egy rokonodhoz beszélgetni: mesélj róla: ki ő, miért jársz oda, mit mesél, stb.
A 88 éves nagynénémről van szó, aki mindent tud a családunk történetértől, amit lehet és érdemes. Számomra felfoghatatlan memóriája van: nemegyszer még az én saját emlékeimre is jobban emlékszik, és ez nem túlzás. A családom közel hatvan éve kiköltözött Érdligetre, én is ott éltem kilencéves koromig, együtt a nagynénémmel, aki egyben látja ezt az egész korszakot, amiben az én kilenc évem csak egy epizód. Abból a jókora anyagból, amit ő az utóbbi években magnókazettákra mondott, előbb-utóbb regény(ek)nek, drámá(k)nak kell majd lenni. Ha nem én írom meg őket, akkor majd valaki más a családból. Ez a célja a mi beszélgetéseinknek.
Az új kötet címe Élőbeszéd ? és valóban, néhol közelítesz az élőbeszédhez ? milyen egyéb fogódzókat adnál a cím értelmezéséhez?
Például egy ellentétet. Abban a rettentő hosszú versben, aminek a könyvön belül Élőbeszéd a címe, a Halállal folyik le egy párbeszéd, mint egy személlyel ? tehát mintha egy élő lenne a sok közül. Ez alapjában baljós, de néhol szinte kedélyes. Élőbeszéd-szerűen hangzik az a vers a halál-téma ellensúlyozásaként. Kötetcímnek is ez adta magát.
A kötet első verse: ?Kétszer kettő az négy. / Ha sosem mondod el ? elfelejtik. / Ha túl sokszor mondod: nem hiszik el.? A kötet záró sorai pedig: ?Kétszer kettő az négy. / Ha sosem mondom el ? elfelejtik, / ha túl sokszor mondom ? nem hiszik el. / És gúnyolódni tilos.? Közötte ?történik? a könyv. Miért tilos gúnyolódni?
Elsősorban magamnak szóló tanulság. A gúnyolódás ad valamiféle álfölényt az embernek, de nem oldja meg a problémáit, a kigúnyoltak viszont többnyire jobbat érdemelnének. A világ a negatívumaival, a hülyeségeivel, a bűneivel együtt teljes, nélkülük abszurd, hiteltelen. Hajlamos vagyok a gúnyolódásra, az iróniára, a cinizmusra. És ha ennek a verseskönyvnek tényleg van valamiféle sztorija is (azt szerettem volna!), akkor az afelé mutat, hogy meg kéne próbálni/nom együttérezni. Ebben az is benne van, hogy még a gúnyon sem szabad gúnyolódni, neki is meg kell hagyni a maga játékterét.
Egyúttal az előbb idézettek azt is jelzik, hogy bizonyos evidenciákat újra és újra el kell ismételni. Ennyire rossz lenne a memóriánk?
A világ a közhelyei nélkül is furán festene. Én a magam negyven évében, amire úgy-ahogy vissza tudok emlékezni, láttam már egy jó pár halhatatlannak hitt közhely kimúlását. Más közhelyekből pedig egyszercsak újra előbújt az igazság - mivel a valóság, amibe ágyazódtak, elpusztult körülöttük: el lett felejtve. Semmi garancia, hogy ne tűnhetne el bármilyen igazság a földről. Csak hát az ember a huszadik század második felében felnőve valahogy azt hitte, hogy ami most még megvan, az most már mindig meg is lesz, és éppen ebben jobb a mi modern korunk minden eddigi kornál. De bizony kiderült, hogy pontosan ettől a modernségbe vetett nagy bizalomtól felejtünk könnyebben. Mert hát valahol a nagy szerverben úgyis megvan minden, mért pont én jegyezzem meg? Magának a memóriának a fontossága is egy brutális közhely volt sokáig (?a történelem az élet tanítómestere?), és ez mára megkopott: ma inkább az a közhely járja helyette, hogy állandó jelenben élünk. A történelem nevű tantárgynál például jóval fontosabb tanítómester lett mára az angol nyelv nevű tantárgy. A múlt helyett a jelen.
Káin, Halál, bűnbeesés, pusztulás ? hasonló témák foglalkoztattak mindig is, de most mintha a nehezebben fölfejthető magánmitológia felől határozottan elmozdultál volna a közös, nagy mítoszok felé. Mi mozgatott?
Egész életemben szégyelltem mesélni, kétszer elmondani ugyanazt. Pláne háromszor! Belém lett nevelve az eredetiség kényszere. Nem mertem unalmas lenni (akkor már inkább semmilyen). Ezért szégyelltem mesélni a gyerekeimnek az életemről. És azt kellett észrevennem, hogy ? nahát, milyen furcsa! ? amit nem meséltem el nekik magamról, azt nem tudják rólam. Amit a család nem mesélt el nekik, azt nem tudják a családról. Amit meg a világ nem mesél el nekik, azt nem tudják a világról. A világ pedig ? mint a közhely is mondja ? állandó jelenben él, és ugyanúgy szégyell unalmasnak lenni, mint én. És sorra vesznek ki belőle a mítoszok. Vagy nem keletkeznek újak. Vagy elhalnak.
Saját tapasztalatom az utóbbi években: várom, várom, évekig várom, hogy majd a nálam százszor okosabbak elmondják, megírják helyettem a közös nagy mítoszokról, egyáltalán a fontos dolgokról, azt, amit én röstellek elmondani. És írták is, mondták is, okosabbak is voltak nálam százszor ? de amit én mondtam volna el ezekről, azt mégse mondta el senki. Legalábbis úgy nem, ahogy azt én hallottam régi öregektől. Talán ez mozgatott, hogy a kérdésedre is válaszoljak: hogy megpróbálok óvatosan beszélni a fontos, közös dolgokról, lehetőleg nem butaságokat, de talán még az is jobb, mintha semmit.
Az élőbeszéd már szóba került: mintha a versek nyelvezete is egyszerűsödött volna ? minek a hatása lehet mindez?
Talán csak attól félek, hogy hatástalan maradok.
A Quimbyvel fogsz közösen fellépni a PIM-ben: mi ez a projekt, és mikor tekinthető meg?
Hegyi Katalinnak, a Petőfi Irodalmi Múzeum muzeológusának a merész ötlete volt ez a közös koncert és vers-est (a műfaj meghatározhatatlan). Ami biztos: június 24-én, Szent Iván és egyben a Múzeumok Éjszakáján lesz a PIM udvarán. A másik, ami biztos: a Quimby-számok és az én verseim között tényleg van rokonság, szeretem őket.
Király Levente
Újabb nagy versek ? a kultúra.hu riportja Kemény MU Színházbeli estjéről
