"Ady óta nem volt költőnk, akiben ilyen mély, távoli dallamok jártak vissza" - írta az
Sinka István
1969. június 17-én elhunyt Sinka Istvánról Németh László, s ezzel arra utalt, hogy a pásztori, paraszti élményvilágból - melyben ősi mítoszok, hiedelmek, népdalok, népballadák őrződtek meg - táplálkozó, ösztönös tehetségű költő verseiben évezredes történelmi tapasztalatok és érzések sűrűsödtek össze - mondja Elek Tibor irodalomtörténész, szerkesztő.
"Nagyanyáim s szépanyáim / lelke dalolt nekem a pusztán, / hogy keljek fel a virágok közül / s induljak el a dalok jussán" - írta a költő a Vád című 1939-es gyűjteményes kötete mottójaként. Egy a középkorban megrekedt világról, a látható magyar társadalom alá szorult pásztori-paraszti népréteg kegyetlen életmódjáról, a magas kultúra alatt megőrződött, lefokozottságában is a teljesség élményét hordozó, archaikus, mágikus-mitologikus létérzékelésről és kifejezésmódról hozott üzenetet Sinka, miként Kodály és Bartók is - teszi hozzá Elek. Azzal a különbséggel, hogy neki nem másoktól kellett begyűjtenie az ősi magyar népi látásmód, a népköltészeti hagyományvilág szemléleti és formai elemeit, elég volt önmagát vallatóra fognia. Miként megszenvedett elemi élménye volt a természettel való szimbiózis és a végletes társadalmi kiszolgáltatottság, megvertség, pusztulásra ítéltetettség, úgy élt benne az elemi vágy a személyes és közösségi sorstapasztalatok kifejezésére. Természetes, hogy a korai himnuszos hangpróbák után a népdal és a népballada formavilágában találta meg az egyéni élmény és az általános érvényű kifejezés összhangját.
Berecz András Sinka verseit "megzenésítette", a magyar népzene gazdag tárházából válogatott a versekhez dallamokat. Közreműködik: Kovács Nóra - ének, Dsupin Pál - furulya, tárogató.
