SÖRMENTÉN - Budapest

   Libella
   
   XI., Budafoki út 7.
   Ny.: H-Szo.: 09-04, V.: 11-02.
   
   
   Sör- kocsma- és városkalauzunkban több helyütt is tettünk már említést a budapesti presszók sokszínű metamorfózisáról. Számunkra természetesen az a kedves, ha az egykori presszók helyén ma is vendéglátóhely működik. Így őszintén örülünk, hogy az 1902-1909 között épült Műszaki Egyetem épületegyüttese mögött a Budafoki úton közel negyven évi presszó-lét után is pezsgő élet folyik a Libellában, annak ellenére, hogy régóta nem világít a ház falára merőlegesen szerelt neonfelirat.
   A libella szó több jelentéssel is bír. Az egyik, a szitakötő, a másik, mely valószínűleg a névadót is megihlette: vízmérték. A harmadikat - egyelőre - hiába is keresnénk a szótárakban és magyarázata is összetettebb: hely ahol el van az ember. Hogy mennyire jól el van az ember jelzi az is, hogy a névhez nem tartozik sem az, hogy presszó, sem az, hogy söröző, sem a modernkedő café; városszerte csak úgy ismerik, hogy "a Libella".
   
   A Libella nem csak a műegyetemisták törzshelye, bár a reggeli nyitás nyilván az ő kedvüket szolgálja, hanem a város bohémjeinek is találkozási pontja, ők a kései zárás haszonélvezői.
   A korábban is éjszakába nyíló presszót a kilencvenes évek elején példamutató módon alakították át. Nem szakítottak az eredeti jelleggel, mégis sajátosan új atmoszférát hoztak létre. Több lett a fény, barátságosabb a tér. A parányi asztalokat is csak annyival cserélték nagyobbra, hogy kényelmesen elférjen rajta egy sakkvászon, így akár a meghitt összebújásokat sem gátolja meg, igaz egy komolyabb pókerpartihoz kettőt is össze kell tolni belőlük. Akinek nem jut hely az asztaloknál, leülhet a különös formájú pult mellé, ahonnan többen is közvetlen közelségből szemlélhetik a Hofbräu és Dreher sörök csapolását.
   
   A Libellában állandóan zajlik az élet, és ha még azt is hozzávesszük, hogy újságokat is tartanak, megállapíthatjuk, van a helyben valami a régvolt kávéházak világából.
   Akinek mindez köszönhető az Fojtl András kocsmáros. Neve nem csak a Libella, hanem a Tabán legnépszerűbb nyári kerthelyisége, a Ráckert okán is említést érdemel. A Ráckert napjai öt szezonnyi működés után meg vannak számlálva - szálloda- és fürdőkomplexum épül a Naphegy oldalában -, de reményeink szerint a Libellában unokáink is jól fogják majd érezni magukat.
   
   

   Marxim pizzéria és söröző
   
   II., Kisrókus utca 23.
   Ny.: H-P.: 12-01, Sz.: 12-02, V.: 18-01
   
   
   Amikor a Marxim megnyitott, az utca túloldalán még a Ganz Villamossági Művek gyárépületei hitelesítették a szocreál relikviákat felvonultató kocsmát. A sötét utca iparvágányán, akkoriban még elhaladt egy-egy szerelvény, és ha nem tudta az ember, eszébe sem jutott, hogy tulajdonképpen a Rózsadombon, az előkelő budai villanegyed tőszomszédságában jár.
   
   A kocsmát cégérező eltorzított vörös csillag - eredeti formájában ma már önkényuralmi jelkép - előlegezi, hogy bent mire számíthatunk - és nem is ér csalódás bennünket. A szocreált, mint a közelmúlt stílusirányzatát és a szocialista demagógiát egyaránt gunyorosan idéző berendezés eszünkbe juttatja a legvidámabb barakkot, és minden beszédnél szilárdabban tántorít el a kádári évek iránti nosztalgiától. A dróthálóval körülvett szürke asztalok, a kitüntetések, a munkásőr egyenruha, a blődlire vett falfestmények inkább illúzióinkkal segítenek leszámolni.
   Amikor megnyílt, be se lehetett férni, hacsak nem a nyitást követő percekben érkeztünk. Csudájára jártak a külföldiek is, vitték hírét mindenfelé. A nem magyar nyelvű weblapokon talán ez a legtöbbször szereplő budapesti vendéglátóhely. Az ötletet többfelé is lenyúlták, hozzánk legközelebb az ausztriai Grieskirchenben van Marxim mulató grandiózus mozgalmi díszletekkel.
   
   Bár már sokkal könnyebb a be- és a helyhezjutás, a Marxim manapság is derekas forgalmat produkál, pedig a vendégek többsége életkora okán nem is őrizhet emlékeket azokról a bizonyos időkről. Számukra a Munkásörök nem a párt fegyveres szervezetét, hanem a csapolt Drehert, a Hofbräut vagy Pilsner Urquellt jelentik. Ennek ellenére tudják, hogy a táborok közt nem véletlenül nincsenek édesek, és szerencséjükre a vörösökkel is csak folyékony állapotban találkozhatnak.
   
   Az evészetet meglehetősen minimálprogram alapján lehet letudni, az étlap inkább csak lepényekre és pizzákra szorítkozik - bár feltörő emlékeink szerint a létező szocializmusban nem ezek voltak a leggyakoribb éttermi fogások.
   Bár már többen beperelték a vendéglőt a vörös csillag miatt, a fentiekből is egyértelműen kitűnik, hogy a Marxim vendégei nem a kommunizmusra nosztalgiával emlékezők közül kerülnek ki. A kormányváltások dacára a Marxim megőrizte eredeti arcát, tízegynéhány éves története alatt a legnagyobb változás, hogy eltűnt az iparvágány, és a Ganz területén - annak épületeit részben felhasználva - Millenáris néven kellemes közparkot és kulturális centrumot hoztak létre.