A sóvárgás könyve

a fordító

   A kötetről a fordítóval, Ladányi-Turóczy Csillával
   Louis O. Vasvari
   beszélget.
   
   Időpont
   
   2004. július 8., csütörtök, 17:30.
   
   Helyszín

   Camoes Intézet
   1088 Budapest, Múzeum krt. 4/c (A Portugál Tanszék mellett)
   
   ******************
   
   Ladányi-Turóczy Csilla:
   
   Sóvárgás könyve és Üvöltő szelek
   
   - párhuzamos szerkezeti elemzés
   
   

   Ritka példája az intertextualitásnak az a két, időben és térben egymástól messzire eső mű, melynek összehasonlítására vállalkozom: A sóvárgás könyve (vagy Menina e Moça: Hajadon leány) a 16. századi Portugáliában született, míg az Üvöltő szelek (Wuthering Heights) a 19. századi Angliában. Arról szó sem lehet, hogy Emily Brontë-nak, a papleánynak bármilyen ismerete lett volna a 16. század szefárd irodalmáról, nem is szándékom ilyesmit állítani - valami furcsa párhuzam mégiscsak feszül a két mű között, márpedig nem csupán a keretes szerkezet rendkívüli bonyolultsága, a mindent tudó író teljes önelfojtása szintjén, hanem a női-férfi elbeszélő felcserélésében is, amely végső soron kompenzálódik, mégis nagy jelentőséggel bír mind a két mű esetében.
   
   Emily Brontë (1818-1848) regénye nem szorul bemutatásra, a világirodalom azon kevés, nők által írt művei közé tartozik, melyet értékei klasszikussá tettek a mindenkori olvasó szemében. Az 1847-ben, az írónő halála előtt egy évvel megjelent elbeszélés alapvetően eltér a másik két Brontë-nővér írásaitól, elementáris erővel, félelmetes rafinériával és ártatlansággal, ráadásul állandó manipulációs szándékkal vall a szerelemről, az emberi gonoszságról, aljasságról és nagylelkűségről. Ki tudja, honnan ennek a magányos, beteges, magának való nőnek a végtelen tudása, az emberi dolgokkal kapcsolatos bölcsessége? Ő maga semmit nem árul el önmagáról, még költészetének nagy része is szerepjáték, ahogyan azt gyerekkorától fogva nővérei és fivére társaságában megszokta.
   
   Bernardim Ribeiro (kb. 1482-1536) még nála is titokzatosabb és kiismerhetetlenebb írószemélyiség, életéről annyit tudunk mindössze (vagy annyit vélünk tudni), hogy a 16. század elején alkotott, portugál udvari költő volt (az 1517-es Garcia de Resende-féle Cancioneiro Geral c. versgyűjteményben szerepel néhány verse) és valószínűleg kegyvesztetté lett az udvarnál. Egyetlen prózai műve halála után látott napvilágot, első kiadására Portugálián kívül került sor (Ferrara - 1554).
   
   Két rejtőzködő alkotóról van tehát szó, akik ebből a szempontból olyannyira hasonlítanak egymásra, hogy ez egyetlen prózai művükben (mindketten csak egy regényt írtak) strukturálisan is megnyilvánul. Ha csupán a legkézenfekvőbb jellemzőket nézzük, mindjárt szembeötlő a párhuzam: mindkét alkotó olyan narrátort választ magának, mely önmagáról szinte semmit nem árul el, a valóságos szerzővel ellentétes nemű, és a kerettörténet megadása után másik narrátornak adja át szerepét. Ribeiro esetében az első narrátor nevét sem tudjuk meg, csupán annyit árul el magáról, hogy fiatal lány, aki valamilyen bánat miatt került arra a vidékre, s ennek a bánatnak szenteli az életét; egyedül van, és nem tudja, szerelmese merre járhat. Nincs a regénynek semmiféle ajánló bevezetője, mint az a korban szokásos volt, sőt, a címzettek kiléte is meglehetősen rejtélyes, hiszen a narrátor nőknek azért nem ajánlja könyvét, nehogy még jobban elszomorodjanak, férfiaknak azért nem, mert ők úgysem ismerik a szomorúságot, egyedül szerelmesének ajánlaná, aki azonban nincs sehol. Az Üvöltő szelek elbeszélője, egy bizonyos Mr Lockwood, szintén nem nekünk, hanem Heathcliffnek mutatkozik be csupán, életéről mindössze egy rosszul sikerült szerelmi "kalandot" beszél el, ami jellemének visszahúzódó mivoltára világít rá, csupán társadalmi állása válik nyilvánvalóvá: gazdag úriemberről van szó. Egyébiránt ez az elbeszélő teljesen a háttérben marad, még arra sem utal, hogy ezt a történetet éppen lejegyezné, akár szóban is elmesélhetné, egy társaságnak, vagy egy barátjának, de erről semmit sem tudunk meg: nincs címzett és nincs nyilvánvaló célzat sem.
   
   Az elsődleges narrátorok, mint említettük, elég hamar átadják helyüket a másodlagos, mondhatnánk valóságos narrátoroknak: a portugál regény esetében ez a Régi Idők Asszonya, akit az elsődleges narrátor akkor ismer meg, Brontë-nál Ellen Dean, egy szokatlanul művelt és jó eszű cselédasszony (dajka), akit Mr Lockwood szintúgy nem ismer korábbról. Brontë a férfi narrátort, akinek a bőrében esetleg nem érezhette egészen otthon magát így nőire cseréli, mégpedig egy az önnön valóságát lényegesen közelebbről ismerő narrátorra. Ribeiro második narrátora is nő, tehát a nemek kiegyensúlyozása nem megy végbe olyan gyorsan, mint az angol regényben, végül aztán azonban mégis férfi szemmel kell néznünk a történéseket: a Régi Idők Asszonya az apjától hallott történetet meséli el, időnként saját személyes megjegyzéseivel tarkítva ugyan, de alapvetően, akár az apja lenne a harmadlagos narrátor, noha, mint kiderül, az apjának is mesélte valaki, vagyis egy egészen bizonytalan forrásra kell támaszkodnia. Apja elbeszélést nem egy az egyben adja vissza, sőt, meg is szűri, pl. az egyetlen lovagi párviadal szűkszavú leírásánál, ahol kifejti, hogy női szájba nem valók a harc szavai. A Régi Idők Asszonya tehát nem alkalmazza a mindentudó elbeszélő technikáját. Van a regényben három dalbetét is, az első kettő két szereplő szájába adva az ő jellemüket, érzelmeiket kifejező lírai vallomásként értelmezhető, a harmadik azonban, Avalor románca, elbeszélő jellegű, ugyanakkor narrátor nélkül marad, mert egy ismertté vált dalról van szó, amelynek szerzőjéről semmit sem tudunk. A dal érdekessége, hogy bizonyos elemzők szerint az egész regény igazi befejezése lehetne, mely balladai homályba burkolná a szereplők további sorsát. Másfelől felmerül annak a lehetősége, hogy a dal Avalor beszámolója alapján készülhetett (szó esik arról, hogy Avalor történetét elmesélte egy barátjának), hiszen a benne foglalt információkról másnak nem lehetett tudása. A Sóvárgás könyve viszont nem ilyen logikával működik: ahogy a Bimarder-szellem jelenetben láthatjuk, a szellemi szféra tud arról is, amiről még a cselekvő szereplő szinte nem is tud, vagy amit akkor gondolt ki (mint Bimarder a névváltoztatást). A Régi Idők Asszonya esetlegesen úgy tűnik fel, mint mindentudó narrátor, máskor pedig kifejezetten hangsúlyozza, hogy bizonyos dolgokról nem szerezhetett tudomást, sem ő, sem más - mintha az emberi és szellem-lét határán állna.
   
   Az Üvöltő szelek egyik legérdekesebb jellemzője a narráció folyamatos leosztása: ha a beékelt elbeszéléseket és egy levelet narrációnak számítjuk (márpedig kénytelenek vagyunk erre, hiszen a regény szinte ókori drámaként működik, mindig vannak hírhozók, akik elmesélik az eseményeket, tehát az olvasó sokadkézből értesül csak a történésekről), akkor Mr Lockwood-dal és Ellen Dean-nel együtt nyolc narrátort találunk: Catherine Earnshaw, Heathcliff és Isabella Linton kétszer-kétszer töltik be ezt a szerepet, Joseph, Cathy Linton és Linton Heatcliff egy-egy alkalommal. Zillah, a szelesdombi házvezetőnő is ide számítható, de narrációja nem válik összefüggővé, Nelly Dean nem idézi szó szerint, Kenneth doktor pedig csak egyszer tölt be narratológiailag fontos szerepet: Hindley halálának meghozatalakor, de ez is dialógus formában történik. A történet végső kimenetele itt sem tisztázott - nem tudjuk, hogyan alakul majd a két családot egyesítő fiatalok sorsa (fel tudják-e oldani a bennük is létező feszültségeket) ill., valóban tovább kísért-e Heathcliff és Catherine szelleme, amint az több másodkézből származó tudósítás sejtetni engedi.
   
   A Sóvárgás könyve nem zárt keretes szerkezete a narrációs leosztást is más természetűvé teszi: az auktor, első és második narrátor, valamint felidézett harmadik narrátor (apa-figura) után, egy szinten mozognak az átmeneti elbeszélők (apród, öreg pásztor, dajka, Dona Inecirc;s, Avalor barátnéja [elhallgatott elbeszélés], a nimfa és maga Avalor) csak a könyv végén tapasztalható további leosztás, mikor Avalor apja és az ő történetében szereplő hölgy jut szóhoz. Az utolsó beszélő tulajdonképpen Avalor apja, aki a saját történetében éppen megszólalni készül, mikor elmetszik (ki, nem tudjuk) a narráció fonalát. Anélkül, hogy akár Avalorhoz, akár a Régi Idők Asszonya apjához, akár annak lányához, akár az elsődleges elbeszélőhöz visszatérne a szó. Sokak szerint ez egyszerűen a mű befejezetlenségének következménye, Helder Macedo-nak azonban itt is más a véleménye: szerinte szándékos a szerkezetnek ez a megcsavarása és az, hogy a könyv itt ér véget - ugyanis a mű ciklikus történetszemléletéből éppen ez fakad. Avalor meghalt, de ahelyett, hogy Arima után siethetne, még sok próbatételen keresztül kell kiérdemelnie a vele való egyesülést, ha ez egyáltalán lehetséges spirituális különbségeik ellenére.
   
   Mindkét regényben szokatlan a nőábrázolás, egyrészt a nőkön átszűrt történet egyfajta jellegzetes interpretációja (mindkét esetben meglehetősen elfogult és saját ideológiájukhoz ragaszkodó elbeszélőkkel van dolgunk), másrészt a női szereplők, akár fizikai gyengeségük ellenére is alapvetően meghatározzák a történések menetét - már amennyiben tehetik a sors ellenében. A Sóvárgás könyvében a Belisa halálának tragédiáját elindító erő a várkisasszonyé, aki nem hajlandó elfogadni a Híd lovagját férjéül. Ha Lamentor nem kényszerül az ő döntése miatt a lovagot megölni, önkéntelen, de elkövetett bűnéért nem kell Belisa elvesztésével lakolnia. Bimarder tragédiáját három vagy egyenesen öt nő okozza egyszerre: a várkisasszony, akinek kegyetlen terve miatt keveredik arra a vidékre (Bimarder kifejezetten azért érkezik a folyópartra, hogy a Híd lovagjával megvívjon), Aquelísia, a saját hölgye, aki odaküldi (benne sokan az Ecclesia szót, tehát az Egyházat látják féltékeny asszonyként megjelenítve), Aónia, aki botorul enged a negyedik történetalakítónak, Inecirc;snek (az ő tanácsára fogadja el Aónia Bimarder helyett egy ismeretlen lovag kezét), és a dajka, aki titkolózásával elősegíti a rossz döntés kialakulását. Bizonyos nőalakok energikus mivoltával szemben mások teljes önfeladását láthatjuk, lélektanilag nem értjük ugyanis, Aónia miért nem kísérel meg Lamentor döntésével szembehelyezkedni - tudván, hogy nővérét, Belisát ugyanő bírta saját szülei akaratával való szembehelyezkedésre. Arima sem energikus, sőt, végtelenül elfogadó, mégis a legnagyobb hatalommal rendelkező személy: akárcsak az Üvöltő szelek Catherine-je, feltétel nélkül uralkodik a férfiszíven, ám míg Catherine szándékosan törekszik erre és önzése inkább boszorkányhoz teszi hasonlóvá, Arima semmit nem tesz érte, önzése vagy önfeladása (attól függ, honnan nézzük) angyali mivoltában és véglegességében talán még kegyetlenebb. Az Üvöltő szelek második generációjában a történetalakító egyértelműen Cathy, aki mind emberileg, mind szellemileg messze társai, Linton és Hareton fölött áll, noha a megpróbáltatások hatására egy időre erkölcsileg Hareton színvonala alá süllyed. Cathy még Heathcliffel is szembeszáll, verések és megaláztatások ellenére, érdekes epizód, mikor megszökik, hogy ott lehessen atyjának halálos ágyánál: épp azon az ablakon mászik ki, amelyen a lidérc igyekezett bemászni és amely mellett később Heathcliff meghal.
   
   Noha a 16. században nem volt még modern értelemben vett feminizmus, és a 19.-ben már volt, de a Brontë-nővérek soha nem vállaltak vele közösséget, alapvetően feminin regénynek tarthatjuk mind a két alkotást, a női szereplők lényegi dominanciája és történetalakító ereje miatt. Míg Bernardim Ribeiro egyértelműen fejti ki a nők lelki felsőbbrendűségéről vallott nézeteit (ami soha nem volt divatban, de a 16. században aztán végképp nem), Emily Brontë Catherine és Cathy személyében független szellemű, sőt, művelt nőket állít elénk (még a dajka, Nelly is büszke olvasottságára): Catherine felette áll Heathcliffnek, noha Edgar műveltségben megelőzi, Cathy azonban mindkét unokatestvére felett anyáskodik, ill. tanítónősködik: szimbolikus értelmű, hogy Haretonnal kivirágzó szerelmük az olvasástanítás révén valósulhat meg.
   
   Talán a szerkezeti hasonlóságból fakadóan, noha a Sóvárgás könyve látszólag nyitott, az Üvöltő szelek pedig zárt rendszert alkot (valószínű, hogy ez ugyanazon ciklikusság kétféle megjelenítési formájáról van szó csupán), a művekre a kettőződés ősi motívuma is jellemző. Az angol regényben szó szerint is említésre kerül, mind Heathcliff, mind Catherine Nelly Dean-nek fejtik ki, hogy összetartozásuk abszolút és megingathatatlan, tulajdonképpen egyetlen lényt alkotnak, vagyis egyik a másiknak második létformája. Ez a végletes együvé-tartozás megjelenik Belisa és Lamentor szerelmében is: hasonló sírhoz való ragaszkodásnak, a sírón túl ható összekapcsolódásnak lehetünk tanúi, további párhuzam, hogy mindkét asszony gyermekszülésben hal meg koraszülött kislánynak adva életet, és mindkettő magával viszi szerelmese egyik énjét.
   
   Másfajta kettőződést is megfigyelhetünk azonban, ez az Üvöltő szelekben a nevek használatában válik nyilvánvalóvá: Heathcliff az Earnshaw-házaspár halott gyermekének nevét kapja, mintegy annak pótlására, ez akár a sors önmaguk elleni kihívásaként is jellemezhető, hiszen a jövevény majdnem romlásba dönti nemzetségüket. A sorsot ugyanúgy nem tudják megtéveszteni, mint Bimarder, midőn nevet változtat. Cathy Linton anyja után kapja keresztnevét, újabb névkettőzés, de ellentétes értelmű, küldetése mintegy a kizökkent rend visszazökkentése, ráadásul, míg ő Earnshaw-ból lesz Linton, lánya Lintonból válik Earnshaw-vá, Hareton, azonkívül, hogy a szelesdombi ház homlokzatán szereplő név ismétléseként a család folytonosságát jelképezi, Heathcliff szívósságának köszönhetően a lelencgyerek megkettőzésévé lesz - vele ellentétben azonban egy jó szerelem segítségével sikerül megmenekülnie a tragikumtól. Edgar és Isabella is megfelelnek egymásnak, a kis Linton azonban szinte Edgar torz képmásának tekinthető.
   
   A Sóvárgás könyvében kissé bonyolultabb a megkettőződések rendszere. Első pillantásra biztosan nem is tűnik fel az, aminek létét Helder Macedo bizonyítani próbálja, mégpedig nagy fantáziával és meggyőzően. Elmélete szerint nem zárható ki, hogy az idősebb narrátor, a Régi Idők Asszonya a fiatalabb Leány megkettőződése, ugyanazon jelenség két formában való megnyilvánulása - Rugási Gyula hívta fel arra a figyelmemet, hogy a 3. századi Hermas Pásztor c. művének az Egyházzal kapcsolatos látomásában is két női szereplő van: az idős asszonyból fiatallá alakuló nőalak azonban ugyanannak a fogalomnak két különböző megnyilvánulása. A két elsődleges narrátor beazonosítása különben is rendkívül érdekes elméletek születéséhez vezetett. A mű több síkon létező jelentéséből fakadóan gondolhatjuk a két nőalakot puszta fogalmi megtestesülésnek (filozófiai munkákra jellemző az ilyesmi, fontos kortárs példa León Hebreu Dialoghi di Amore c. filozófiai művének Sophiája), de az elbeszélt történetek szereplőinek is. Az elbeszélésbe ékelt rövid excursus elhallgatásai, finom utalásai vezetik Helder Macedót arra az ötletre, hogy valójában nem a messzi múltba kell helyezni a három szerelmi történetet, hiszen Aónia, aki tapasztalatlanságból és kényelemből beleegyezik egy általa nem kívánt házasságba, nagyon hasonlít a magányában bánkódó elsődleges elbeszélőre. A Régi Idők Asszonya pedig - ezt már én teszem hozzá - a Dajka alakjában találja meg párját vagy egyenesen azonosságát(?). Macedo professzor úgy gondolja, hogy az elbeszélés kezdete ugyanúgy mint vége a halottak birodalmába helyezhető, és ennek az sem mond ellent, hogy a Leány két éve halálát várja - Avalor sincs tudatában annak, hogy meghalt. Akkor az sem kizárható, hogy a lelkek nem azonnal ismernek egymásra, mikor találkoznak, a Leány saját Dajkájának szellemével társalog, aki többek között az ő történetének elmesélésével próbálja enyhíteni fájdalmát#8230; Ugyanígy valószínűnek tartom azt is, hogy a szellem, mely Avalort annak tengerből való "megmenekülését" követően testetlenül megszólítja, nem más, mint maga Bimarder. Különösen azért, mert a szellem tegeződős viselkedését (a regényben csakis a szellemek tegezik az embereket, az emberek egymást soha) magázódásra, lovagias beszédre változtatja, és gyakorlatilag elismétli a Leány (Aónia?) könyvkezdő szavait - történetét egyik sem akarja elmesélni, de hiszen megteszi azt helyettük más: éppen az ő történetük áll a középpontban. És ki ne figyelne fel az író-elbeszélő kettőződésre, az író és a középpontban levő történet szereplője névhasonlatosságára? Bimarder ugyanis Bernardim anagrammája. Már a történeten kívülre utal az Aónia-Joana névazonosság, melyet egy Bernardim-ekloga kettőzésében lelünk fel, ahol a költői én a Joana női formáját, a Jano nevet választja kettős azonosságának hangsúlyozására. A szerelmesek egysége csupán az első történetben valósul meg, melyet a halál szakít ketté. A második, igazán emberi történet fájdalmas kettészakítottsága, melyet az egész könyvben alapegységként létező folyó jelképez, a harmadik történetben sem oldódik fel - noha a kettészakítottság itt egészen más okokra vezethető vissza. De Avalort méltán tekinthetjük Lamentor fiatalabb kiadásának (nem véletlen, hogy korábbról ismerik egymást), ahogy Arimát a tökéletesebb Belisának (az anya-lány azonosság illetve hasonlóság gyakorta felmerül az a családi kapcsolatok vonalán megvalósuló történetvezetésben), akinek azonban nincsen a nőiség földies szempontjából értékelhető szerepe. Az Avalor álmában megjelenő szellem leány Arima szelleme lehet, itt is kézenfekvő az azonosítás. Az örökségétől megfosztott hölgy, Avalor korábbi imádottja viszont Arima ellentétpárja. Végül a megkettőződésnek van egy, a ciklikusság elvét érvényesítő hatása is: Avalor, mielőtt belekezdene a nimfa kívánságának teljesítésébe, melyre kelletlenül áll rá, rácáfolva korábbi sietségére, egy az apjával megesett párhuzamos történet elbeszélésébe kezd, amely szinte saját kezdődő történetének másolata (vagy fordítva?) - így Avalort apja, a nimfát pedig az elbeszélésben megjelenő hölgy kettőzi meg - és ezzel hirtelen félbe is szakad a könyv. tovább