 |
Kántor Lajos 30 év utazásait gyűjtötte most össze Gyökerek, álmok, tengerek címmel. Gyökerek azért, mert a szerző Erdélyben, Romániában élő magyar író - egyértelműen a kötődés motívuma, pontosítva: a helyben maradás szimbóluma. Az álom - romantikája miatt - egyfajta idejét múlt szemléletet fed le, a fizikai maradást és a teljes szellemi elszabadulást, elszabadítást tetelezi. A tenger a végtelen elérésének, megérinthetőségének belsőségét hordozza.
A címadás egyfajta megélési sorrendet is jelent. Utazásainak kezdeti meghatározó élményei a gyökerek voltak. Ha a 30 évvel ezelőtti kelet-európai valóságra, valótlanságra, rossz, elfuserált véres horrorjátékra visszagondolunk, bevallhatjuk: nem is esik túl nehezünkre ez, ha kellemetlen is olykor a felidézés. Az utazó felfokozott kíváncsisággal vág neki az útnak, amikor a határsorompó végre felemelkedik előtte (mennyire ismeretlen játék ez már szerencsére Európa legtöbb fiataljának!), levelekből, könyvekből és katalógusokból ismer mindent, amit meg is láthat végre. Őszinte, frusztrált elindulás ez, nyoma sem volt ebben a határátlépésben a felszabadult indulásnak, a kikapcsolódás-ösztönnek, a parttalan feloldódás-vágynak.
Utazásaiban az önreflexió a központi elv, amely nem feltétlenül vagy nem csak személyiségreflexió, sokkal inkább reflexió a másságra. Frissen megélt keveredik az elképzelt dolgokkal. Egy Mona Lisa megpillantása, 20 év rákészülés után nem a váratlan felfedezés élményét indukálja a régi erdélyi szakértő tárlatlátogatóban, hanem a pszeudo-élménnyel rendelkező szembesíti számonkérését, a deja-vu érzetet, mi több: haragot vált ki benne, hogy mások is belelógnak a képbe, nem élvezhető, nem szemlélhető zavartalanul az addig a legendák világában tartott festmény. Az út nem ismeri, nem ismerheti az utazó életfájdalmait.
De vissza a gyökerekhez. Akinek az élete azzal telik, hogy közössége kultúrájának megőrzésén, életben tartásán munkálkodik, annak nagyon nehéz és szokatlan kiszakadni (akár napokra is) megszokott közegéből. Kántor első utazásait a külföld és az otthon hagyott közösség állandó összehasonlítása, egymásba játszatása, egymáshoz mérése - emberi, művészi, illetve műalkotási szinten - jellemzi.
Fontos megjegyezni, hogy ennek a szűkebb közösségnek, erdélyi (bár szerzőnk esetében: romániai) létezésnek a kultúráját nemcsak ismeri, de elismeri is, nemcsak nagyra tartja, de beilleszthetőnek is a Nyugat által létrehozott érték-hierarchiába. Jó européer módjára értékítéleteiben igyekszik egyik térfelén sem tartani a labdát: ami a hazaiban európai, azt az európai élmények közé emeli, ami Európában több vagy másabb, azt a maga tisztaságában és tisztességében és helyén vizsgálja meg. Ezzel azt mondjuk, hogy Kántor az a szubjektív utazó, aki ítéleteiben tudatosan próbál meg objektív maradni.
A 30 év hozadékából, hordalékából építkező vastag könyvet nehéz lenne röviden áttekinteni. Lehetőségünk legfeljebb arra terjed, hogy néhány izgalmas és számunkra tanulságos mozzanatára felhívjuk a figyelmet. Ilyen a modernség szemlélésének, értelmezésének és értelmezhetőségének a kérdése, ami kezdetektől fogva izgatta Kántor Lajost. A könyvből kirajzolódó utazó-portré sajátságos, rokonszenves férfiút ábrázol. Életkörülményei, közösségének az állandó kulturális fenyegetettsége, hagyományainak a veszélyeztetettsége, a felszámolására tett hatalmi kísérletek nyilván arra ösztönzik, erkölcsileg arra kényszeríthetik utazása kapcsán a vándort, hogy modernség ellenében a hagyományokat részesítse előnyben. Kántor azonban jól látja ennek a veszélyét, amit provincializmusnak is hívhatunk, és ami európai szinten nemcsak értelmetlen, hanem halálos lehet bármely kultúra számára. Szemlélődő alkata a modernség vállalására, elfogadására ösztönzi, erkölcsi érzéke ugyanakkor rögtön jelzi számára a modernség zászlaja alatt elkövetett agressziót.
A könyvről továbbá annyit, hogy 30 év érintetlen szövegeiről van szó (az idősebbek tudják, milyen évekről van szó!), aztán ezekhez később reflexiókat illesztett a szerző. Helyenként már-már komikus különbségeket kapunk. Majd, ahogy egyre közelebb kerülünk a mához, mind kisebbek a distanciák. Nem korrigál a szerző, hanem kiegészít, az olvasás idejéből reflektál a megírás idejére. Egyik olvasójaként megjegyzéseket fűz saját könyvéhez. Elégedett vagy elégedetlen közben. Nem veszélytelen vállalkozás ez, de Kántornak nincs mit helyesbítenie nézetein, állításain. Tévedései (amelyeket nyilván ő is lát) a korban élő ember tévedései.
A felgyűlt élmények "összegereblyézése" számára nem arra alkalom elsősorban, hogy végigtekintsen az elmúlt 30 éven, és revideálja a nézeteit, sokkal inkább arra, hogy az egykori hiányokat utólag pótoljon. Utalunk itt például a Balázs Ferenc-betoldásra, de a kolozsvári Shakespeare-kultusz szintén beszúrásként került be a könyvbe. Az utólagosan betoldott pótlások montázs-technikájának segítségével nagyon távoli mozzanatokat tud egyberántani a szerző, egykori állításait a jelenkor eseményeivel támasztja alá - vagy fosztja meg érvényességüktől. A betoldások izgalma többek között az is, hogy mit nem írhatott meg a naplóíró akkor - azaz mit nem írt meg, és mi nem jelenhetett meg. Utóbbira izgalmas példa két oldalnyi Határ Győző-beszúrás.
Következik Huzella, aki búcsúdalként (két) Kányádi-verset ad elő (saját bevallása szerint ezek nagyon friss alkotások).
Zalán Tibor: Azt a feladatot kaptam, hogy szólaltassam meg Kántor Lajost. Igyekszem megtenni ezt. Komolyan meg szeretnék kérdezni valamit, csak nem volt rá alkalom. Amikor szóba került, hogy ezt a könyvet bemutatom, akkor azt gondoltam, hogy egy tisztességes Kántor-könyvet fogok bemutatni, egy nem túl vastag, könyvszerű valamit. Amikor megláttam ezt a rettentő vastag könyvet, akkor úgy éreztem, elájulok. Részben ismertem az anyagokat, de végiggázoltam rajta három nap alatt. A kérdés tehát az, hogy miért adtad ki ezt a könyvet? A második kérdés: a betétjáték kinek jutott eszébe? Hallatlanul élveztem a reflexiókat, önreflexiókat, néha még jobban mint magukat a szövegeket.
Kántor Lajos: A kötet ötlete nem az enyém volt. Persze ezt is én találtam ki, de azt, hogy mindebből könyv legyen, nem én kezdeményeztem, hanem Tóth László, a kiválónak mondható Ister Kiadó igazgató-tulajdonosa. Valami Korunk-ügyben tárgyaltam vele, amikor azt mondta (most vagy két éve), hogy volna-e kedvem megírni azoknak az utazásoknak és azoknak a helyeknek a mai élményeit, ahol annakidején megfordultam, mert nekik (csehszlovákiai fiatal magyar íróknak) annakidején óriási élmény volt az Utazás a gyökerek körül, ami 1972-ben jelent meg. Náluk hamarabb beállt a diktatúra, a cenzúra, a kifelé nézés lehetetlenné vált#8230; éppen ezért mondta, hogy számára milyen nagy élmény volt a könyvem akkor. Persze, hogy hiúságomnak hízelgett ezzel. Elkezdtem gondolkodni rajta, majd néhány hónap múlva azt mondtam neki, hogy nem ugyanazt csinálnám, hanem a korábbi három könyvnek a reflektált kiadását állítanám össze, az volna érdekes. Hozzáírva az újabb dolgokat persze. Így került bele Amerika, a kínai és az utolsó, egy szlovéniai (illetve horvátországi) utazás. Onnan, a tengerpartról visszafelé jövet hallottam a WTC-tragédiáról.
Újranézve a könyveket, úgy éreztem, hogy érdemes bizonyos dolgokat megírni. Persze, a mostani könyvet kézbe véve, elmondható, hogy azért ilyen vékony (általános derültség a teremben), mert nem volt több időm.
|
