Szabó Tibor: Hogyan lesz a gyerek? (tárca)

   
   És lehet, hogy tényleg így ébred minden új, csiklandozásból meg tüsszentésből hívja életre önmagát, vagyis dugásból lesz gyerek, hát lehet valóban: a mese hihető. Csak többet, mást nem jelent ez, arra kell nagyon vigyázni. Hogy az igazság fordítva nem olvasható - a gyereklány nem válik nővé szextől semmiképp. És a részletek se írják át a lényeget, mert akár csukott szemmel, első mozdulatra az ágy fejénél a faragott fejet, amibe kapaszkodni jó, hiába, vagy billentheti magabiztos rutinnal a csípőjét a pontosan megfelelő helyzetbe, és hiába, vagy megtalálhatja azonnal a tökéletes ívet, de minden hiába: a kislány gyermek marad mégis. Más avatja nővé a bánatos szemű gyereklányokat.
   
   Vagyis most arról egy történet, hogy hol is kezdődik a lányban a nő - ha már nem a bugyija alatt.
   
   Vasárnap este jött, korán fáradós, vitaminhiányos januári este, kíváncsiság vagy izgalom nélkül, mert vásárlási program a vidéki nagyváros zsúfolt plázájában, ruhás téma, ráadásul előre kikötve, hogy csak ez, és semmi más, szóval készüljek lelkileg. Esetleg vacsora. Mozi kizárva, mert szent fogadással, hogy Kismaszat kilencre otthon, másnap iskola, nulladik óra, és különben is, gyerkőcöknek rózsaszín paplan alatt a helyük, ha a tévémaci is felhúzta már a pizsit - de legalábbis nem sokkal később.
   A filmet egyébként most nem bántam, mivel az előző kiütött teljesen, a hatása élt még. Alig egy héttel azelőtt láttuk. Valami animációs őrültség. Arról szólt, hogy az állatkertből hazaszökött pingvinek rájönnek, milyen kurva hideg van az Antarktiszon, ezért inkább Madagaszkárt választják otthonul. Másfél óra jópofizás, közben aludni sem mertem, nehogy sértődés legyen, a szinkronhangokon pedig átjött, vagy csak beleéreztem, hogy a színészek is szenvednek az olcsó poénoktól meg a csikorgó mondatok miatt is. Egyedül az mentette a helyzetet, hogy amikor oldalra pillantottam a villódzásban, ott ült Kismaszat, előrehajolva kissé, félig nyitott szájjal, és olyan őszintén csillogott a szeme, valódi, önfeledt boldogsággal, hogy az igazolt mindent, ha a művet nézhetőbbé nem is tehette.
   Úgy volt tehát azon a vasárnapon, hogy butikról butikra, üvegfalak mögötti üzletek próbafülkéjéből ki, aztán vissza újra másmilyen trikóért, blúzért. Annyit ígértem a parkolóházból feljövet, hogy mindig a közelben, látótávolságon belül, de bent a boltban semmiképp. Ezt ne kívánja tőlem. Hanem majd a tágas, fedett sétányokon, a kovácsoltvas padokon, az aktuális üvegfal előtt várakozom inkább, és követem a következő üzlethez, ha váltás van. Igazából készültem a vásárlásra. Indulás előtt a kalaptartóról lekaptam egy hetilap karácsonyi számát, ami bontatlanul hevert ott, mióta megérkezett, komoly restancia, de az alkalom éppen megfelelő. Aztán csapatokban flangáló, magabiztos képű tizenhat éves kisfiúk vidám kurjantásai, meg erősen festett, széparcú nők bazmegezései adták a háttérzajt Karafiáth Orsi feketemacskás, ciklusba kanyarított verseihez (Die schwartze Katze), amelyek nem nagyon szólnak semmiről, ám olyan pontosak, annyira zenélnek, hogy valahogy szépek mégis (csak a német címért kár, mert e nélkül is tudja mindenki, hogy a művésznő Berlinben szívja magába az ihletet mostanában, minek hangsúlyozni), meg Grecsó Krisztián kisakkozott arányú, magabiztos jelenetezésű novellájához (A Damaszkuszi út), ami összességében, a történetét nézve viszont oly fületlen-farkatlan, hogy szinte bizonyosan egy hosszabb (készülő?) szövegből hasította ki a legnagyszerűbb kortárs "görög" író, és épp egy csodás gyöngyszem közepénél jártam, Tóth Krisztina Futrinka utcája vitt magával: "()örök / körök / után is fölvesz kis kötényt, / hisz telefonált az imént / Cica- / mica, / hogy Tádé meghűlt és beteg, / úgyhogy van dolga rengeteg()", igazán finom, kedves költemény; amikor a szemem sarkából megláttam, Kismaszat integet a soros butik kirakatából, belülről, s mutatja magát csábosan, hogy: namilyen?

   
   Hát olyan. Amilyennek nem láttam még.
   Mélybíbor, könnyű esésű egyrészesben pózolt, csípőben és mellben a testére tapadt a leheletvékony szövet, aztán bokáig szabadon zuhanva, szinte fátyolos, természetes fodrokkal, lenge eredi tünde volt Kismaszat a kirakatban, és a cicije úgy állt előre, olyan gusztusos teltséggel, hogy az már majdnem igazinak mondható. Csak az arca árulta el, a mimikája. Hogy nem a pillái mögül nézett, és nem játszott a szája körül az a bármikor visszavonható, diszkrét női félmosoly. Kismaszat vigyorgott bele a világba, tele szájjal, boldogan. Mert hiába nőtt mellben oly igen nagyra és formásra, hogy Cindy Crawford harmatosabb korában is elszégyellte volna magát mellette: a kislány gyermek maradt mégis.
   
   Nyolc utánig tombolt a fékevesztett próbaláz (az eredmény szerencsére csak megszámlálható mennyiségű doboz), és gyanítom, tartott volna még tovább, ha álljt nem intek meglehetős határozottan, hivatkozva az időre. A keleti étterem fért már csak bele, sorállással, miközben néma felismerés, hogy csodás hely mégis a pláza mint általános létező. Egy szempontból valóban az. Mert kizárólag ezek a bevásárlóközpontok tudnak nagy tömeget összezsúfolni anélkül, hogy átható emberszag terjengene a levegőben. Nem tudom, hogyan csinálják, de vacsora tekintetében szerencsés körülmény, annyi bizonyos. Mogyorós csirke meg sültrizs gőzölgött a műanyag tálakban, és helyet is sikerült találnunk némi keringés után. Úgy ült Kismaszat az asztalnál, kifulladva szinte, ernyedt testtel, mint a nehéz melótól elgyötört aszfaltmunkások a déli pihenőn.
   Ekkor vettem észre, hogy a cipzáras póló cipje lecsúszva maradt valamennyire, nem jobban az elégnél, nem láttatva, inkább csak ígérve.
   Szereted, ha kilátszik kicsit, kérdezte, mégpedig igen komolyan. Amin tényleg nevetni kellett.
   Azt szeretem, hogy kislány vagy, válaszoltam, beindítva ezzel a jól ismert programot, mert Kismaszat tekintetébe felhők úsztak be, valódiak, komorak. Szörcsögve beleszívott a kólába, mielőtt kimondta - Istenem, tündérvarázs - a két mondatot, amit eddig kizárólag kislányoktól hallottam így együtt: Nem vagyok kislány. Nő vagyok.
   Áh, ne akard ám olyan nagyon, aligha éri meg. Várhat a nőség; jól van ez így, ahogy van, legyintettem, s maradtunk is ebben békességgel, csak kezet mosni volt muszáj elugranom indulás előtt, mert sikerült szokásosan csuklóig merülni a szójaszószba, hiába kanál is a villa mellé, hiába erős vigyázás. Amikor visszaértem, a hetilapot nézegette pislogva, pontosan a Tóth Krisztát, ám unottan kissé, Ugye, milyen szép?, kérdeztem, és egy pillanatig úgy de úgy szerettem volna, hogy velem örüljön a versnek, hogy érezze benne azt a nosztalgiát; ám teljes értetlenül nézett fel rám, De hát ez dedós!, mondta.
   Egyneműen morajlott a pláza hatalmas, zárt tere, panorámaliftek szaladgáltak keresztirányba. Magabiztos képű, tizenhat éves kisfiúk támasztották fölényes pózban a közeli oszlopot, s előállt a nyilvánvaló, hogy ha szomorú is kicsit, de így igaz: amikor Kismaszat kedvesnek kezdi látni a Futrinka utcát és Böbe babát, és Morzsit meghatónak, mert az elveszett ifjúságot sejti meg mindezekben, az ifjúságot és az elveszést együtt - az jelzi majd, és csalhatatlanul, hogy nővé lett a gyermek immár. És érdektelenné is egyben.
   Szabó Tibor
   
   
Kapcsolódó:
Szabó Tibor: Tárca 3.
Szabó Tibor: Tárca 2.
Szabó Tibor: Tárca 1.