Szabó Tibor: Tárca 1.

"#8212; Dugjunk #8212; suttogta, és dugtak. #8212; Mindig ugyanoda lyukadok ki #8212; gondolta ilyenkor Szindbád, és ezt, hogy mindig ugyanoda lyukad ki, szintén nagyon elkeserítőnek találta."
(Kiss László)

Hát, tényleg kétségbeejtő, hogy mindig ugyanoda ki az ember (:lyukad vagy zuhan, mikor melyik), de most az egyszer nem bánom az elszomorító állandót, ezt az életfogytig tartó uniform dugást, sőt örülök az ugyanannak tulajdonképpen, kovácsolok belőle tőkét és faragok erényt az elkerülhetetlenből meg a szükségből, mivel úgy alakult, hogy ettől a héttől én leszek itt csütörtökönként egy-egy rövid jegyzettel, és a sorozatoknak bizony nagyon jót tesz, ha van valami közös témájuk, értelmezési keret vagy jelentéskontinuum, szóval olyan izé, ami összerántja a részeket egy egységes egésszé, meg ami olvasóbaráttá teszi az újabb és újabb szövegeket, kellemessé, otthonossá #8212; már amennyire ez egyáltalán lehetséges. A Nincs kanál sorozatcím alatt tehát hétről hétre ugyanarról olvashat az erre tévedő, arról a végső dugásról, ahová folyton kilyukad az ember, bár az is igaz, hogy annak az egyetlennek viszont két arca van, és véletlenül tényleg jó ez így, összecseng a műfajjal, mivel gyanítható, hogy irodalmi jegyzetet írni mindössze két témáról lehet vagy érdemes, úgymint (1.) a tizenhat éves gimnazista lányokról, illetve (2.) az ihletről, s hogy az említettek valóban azonosak végül is, egyesülési ponttal bírnak, mint Bolyai párhuzamosai a nem mérhető távolban, annak bemutatása lesz a sorozatban az ún. írói föladat, miközben túl sokra azért nem kell számítani irodalom tekintetében, persze, mert innen, ahonnan én nézem, erről a helyről csak kevés dolog látszik tisztán a kortársi szógyártás áramlataiból, szerzői pályák csúcsa a legkevésbé, meg különben is, mostanában mindent rosszul olvasok, nekem Számfira tanár úr halála Grecsó Isten hozottjában, az annyira megható volt, olyan szép, mint egy kedves álom, ahogyan az azóta megjelent és az eddigi munkásság legtetejére feldicsért És-es novella előtt (Barbárok. 49. évf. 37. szám) meg csak álltam zsibbadtan, nem találva benne a tétet, se a nyelvit, se a szellemtörténetit, az új elemet, a nélkülözhetetlent, hogy mondjon valamit az emberről, olyat mégpedig, amit előtte soha senki, hát abban én nem láttam ilyet, noha úgy kerestem, Isten látja lelkem, hogy nagyon kerestem, és nem lehetett megérteni hirtelen, csak szédelegtem összezavarva, hogy akkor ezt most miért kellett, de mondom, mostanában mindent rosszul olvasok, és igazán szégyellem a véleményemet, persze, tényleg mardos, szóval jobb is lesz ez így talán, szerencsésebb az ihlettel meg a gimnazista lányokkal szöszölni, az barátságos, ismerős pálya, csak a belőlük felépülő permanens dugás kétségbeejtő egyformaságát #8212; csak azt tudnám feledni!

Az ihlet már pusztán azért is érdemli a sok szót, mert nem létezik ugyan, csodálatosképp mégis van neve. Ihlet nincs, Munka van, legyintett rosszkedvűen a cím alatti mottó gazdája nemrég, horgásztunk éppen a Fehér-körösön, és a gazdának kapása lett a legyintés pillanatában a kishallal behajított cájgon, amire elillant a rosszkedve nyomban, majd alig valamivel később a zsinór végén, a levegőben lógva ficánkolt a negyvendekás törpe, a kolléga meg nyilván csalódott volt, hogy hal akadt a horgára, nem pedig olyan pirossipkás-szakállas manócska, de ezt már nem figyeltem igazából, mert leragadtam a legyintésnél, annál az elkeserítő nincsnél, amivel tényleg minden nap találkozik az ember, most, ennek a szövegnek a gyártásakor is megélem ezt a nincset, hogy rém egyszerű az egész, titok nélküli gálya, megcsinálódik ugyanúgy, ahogy minden más feladat körülöttem, korántsem magától, persze, de nem is azzal a küzdéssel és a küzdelem utáni megkönnyebbüléssel, ami mégiscsak ismerős már, elkészülnek, meglesznek a dolgok a kezeim között mostanában, és tét nélkül valahogy (:motivikus ismétlődés), az érintettség hiányával, ami (ti. az érintés) ráadásul nem is hiányzik cseppet sem, csak tudom, az eszemmel tudom, hogy hiányoznia kellene, érdekes dolog ez, furcsa, zavar tulajdonképpen, szoktam is kicsit gyanakodni az utóbbi időben, ilyesmiken gondolkodtam ott, a vízparton is, miközben Laci bánatosan, elkámpicsorodva pislogott a halacskára, valószínűleg, mivel ennek a törpének se csákánya, se lámpása, és már odáig jutottam, hogy tán egyszerűen bele kéne ugrani abba a kurva körösbe, mert ilyen tompán, tűz nélkül igazán semmi értelme, de az ugrás végül mégis elmaradt, és nem tudom nem az isteni gondviselést érezni abban, hogy még aznap este Tóth Krisztinát láttam a tévében, az életéről vetítettek dokumentumfilmet, egy nyugodt, kiegyensúlyozott és gyönyörű asszonyt mutatott a képernyő nagyon hosszú snittekkel és nagyon szépen fotografálva, az tényleg olyan kedves volt, aztán egyszer csak azt mondta a költőnő az ő mosolygós, visszafogott modorában, hogy tulajdonképpen nem nagyon szereti, ha az írás körül sok a hókusz-pókusz, de mégis, vannak pillanatok munka közben, nem érti hogyan s miképp, amikor a szöveg varázslatos módon önműködővé válik, épülni kezd magától és magától értetődően, ahogy a kobalt kristály növekszik a kémiaórákon. Az megnyugtatott. Megnyugtatott a tudat, hogy nekem ugyan sose volt ihletem, egyetlenegyszer se lett semmi csak úgy, önmagától #8212; de aki megérdemli, annak azért lehet néha, és akkor ez már mégiscsak valami.

Egyébként az nem kizáró ok, ha a gimnazista lány nem ír verseket, tényleg nem az, hiszen attól még lehet szép és bájos, csak bánatos szemű legyen, az a fontos, bár kétségtelen, hogy úgy az igazi azért, ha mégis, ha édes-bús cantókat költ a drága, amikben szárnyalhat a romlatlan gyermeki lélek, vagy vergődhet máskor, mint törött szárnyú kismadár, jaj, az éjszakára ágyba csempészett papír és ceruza, meg az a mindenre elszánt, szinte már konok alkotási vágy, ami űzi-hajtja őt, hogy az anyai villanyoltás után is, hogy takaró alatt is, rejtve mintegy, leheletpárában és zseblámpa alig pislákoló fénye mellett is rendületlenül szője érzeményinek tarka vásznát, meg gombolyítsa a mélyen fájó szerelem szóviráginak fonalát, na, ez olyasmi, amiért már lehet lelkesedni, a pizsamában verset író gimnazista lány, az földöntúli káprázat ebben az elkurvult, ihlet nélküli világban, jelentése van a takaró alattinak, valódi tétje, amit a kánon vagy holmi versmérték meg nem érthet, meg nem érinthet, és úgy esett, hogy egy ilyen lopva szerző csillagvirág néhány poémájával lepett meg a múltkorában, ugyan, mondanék róla véleményt, annak én tényleg úgy örültem, a bizalomnak, és egyáltalán, elém adja önmagát, még ha a véleményezéstől általában fázom is, mert ugyan, ki vagyok én, hogy megmondjam a tutit, ám ezúttal még a fázós is belefért, mert vidám, szellős, könnyű kézzel írt leveleket kapok tőle mindig, és aranyosan nevet a telefonban, amikor éppen felhív, igen, olyanok voltak ezek a szövegek hát, amilyenek lehetnek, persze, de nem bántam egyáltalán, és részletes, gonddal megírt választ postáztam, mégpedig nagyon hamar, ráadásul meg is zavart kicsit néhány húzósabb mondat, meg egy-két jobban eltalált rím, szóval, ezek a versek gyöngék voltak, nem vitás, ám valami halvány gyanú maradt azért bennem, hogy lehetne jó is tulajdonképpen, sőt lesz is talán, ki tudja ezt előre, és olyasmiket tanácsoltam neki, hogy hagyja el a béna, szenvelgő hangot meg a ködös beszédet, de még a lélek mélységeit se kutassa egy darabig, inkább egyszerű, tiszta, világos témákat keressen, és nyelvi ötletekkel, képzavaroktól mentesen fejtse ki azokat, a melltartó elpattanó szilikon pántja például kiváló verstéma egy gimnazista lánynak, és pontos ritmussal, mindig pontos ritmussal, mert #8212; amennyire tudom #8212; azt szokták szeretni a szerkesztők, respektálják, ha látszik a magabiztos formakezelés, efféle nyilvánvalóságokat írtam, kiegészítve még azzal, hogy az őszinteség (sajnálatosan) nem esztétikai kategória, aztán jött is a re-mail hamarost, nem lila tintával jegyezve ugyan, de kedvesen azért, hogy igazából neki van egy mentora, egy költő, a nevét is említette, valami helyi ász lehet, és a mentor eddig folyton csak azt mondta a versikékre, hogy azok milyen jók, most meg tessék, lekaptam a tíz körméről, hát hogyan van ez, meg is mutatta a levelemet annak a helyinek, és nagyon mérges lett a költő, sőt konkrétan azt üzeni nekem, általa, hogy bekaphatom a faszát, de tövig. Így van ez. Bár maradt remény, a mél ugyanis azzal zárult, hogy szerintem akkor miket kéne olvasnia, azóta megint csodás könnyűkezűen írt levelek jönnek, és ha kéziratokat nem is küld újabban, de minden alkalommal ennivalóan belenevet a telefonba.

Komolyan azt gondolom, hogy a téma megér egy sorozatot, érzem a tétjét a vállalatnak, az elmúlással harcba szálló erőt, hogy most kell lelkesedni az ihletett gimnazista lányokért, a lopva, pizsamában verset írókért, hiszen oly' igen hamar elillan a verspapír édeskés pizsamaszaga, a szerelmes gyereklányság meg a dilettantizmus hófehér, tiszta mélysége; csak a rossz szövegek maradnak végül, és a sértett, csalódott szerzőik, akiket falhoz állítanak az irodalom diktálói, és tudom én, hogy joggal, hogyne tudnám, de mégis hiába tanultuk meg E.P-től (M.H-tól) mindannyian az egyetlen kérdést, amit érdemes föltenni ez ügyben, hogy ti. Wozu Dichter in dürftigen Zeiten, vagyis #8212; kongeniálice #8212; mivégre vannak a (kultur)diktálók ínséges időkben, hiába fújja a választ mindenki, kórusban, egy-nyolcad ütem késéssel ismételve a dallamot, hiába dübörög a gyönyörű a kánon, mert akkor is olyan igazságtalan ez az egész, ahogyan a szerelemből dalló bánatos szeműeket eltiporják, ezért aztán vizes kanták, profi cantók: Isten véletek(!), én mától fogva kizárólag a tizenhat éves gimnazista lányoknak élek, a németvárosi Szindbád útmutatása szerint, ami, ha etikailag föl is vet kérdéseket itt-ott, esztétikailag #8212; azt gondolom #8212; teljesen érthető. Szabó Tibor