Szabó Tibor: Tárca 2.

   
   Néha megtorpan az ember a látványtól. Napsütéses hétköznapokon szokott ilyesmi történni, a postára fordul be éppen, vagy jó rutinnal lapozza át a politikát az újságban, délelőtt, mondjuk, a buszon ülve munkába menet, és egyszerre észreveszi a nyüzsgő mindenségben az oda nem illő részletet, a borzongatóan idegent a szeme előtt játszódóban, egy amúgy jelentéktelen apróságot, amiben valahogy mégis az egylényegű, éjsötét iszony testesül. Nem tudja pontosan, mitől szörnyű kép, csak érzi csalhatatlanul, hogy ez most valami olyan #8212; amit nem lenne szabad. Kindzsiti, eleven tabu, tiltott dolog: a Bűn megtörténése. És olyankor szomorú lesz az ember újra. Emlékszem például arra a vidékies arcú lányra is, aki a közelemben beszélgetett egy nagyváros könyvtárában, az alagsori büfé pultjánál, néhány éve történt, a kávémra vártam épp, hunyorogva a keskeny ablakon bevágódó verőfény és az álmosság miatt, a kislány pedig (aligha volt tizennyolc) olyan kedvesen pislogott a vele társalgó bölcsészfiúra, tényleg egészen úgy, mint a Szélesszájú Kisbéka abban a régi rajzfilmben, az tetszett, a csodálkozó pislogás is, meg az emlék, persze, hogy az tizenéves vidéki diáklányoknak vajaspogácsa szagú bőrük van, gusztusos, langyos pogácsaszag párolog a blúzuk alól, kicsit el is mosolyodtam talán, mert amikor egy ilyen csodaszép őzikét lát meg az ember, az már csak jó nap lehet, és akkor valahogy csöndessé lett a zsúfolt büfé egy pillanatra, előfordul néha efféle, egyszerre vesznek levegőt az emberek olyankor, vagy nem tudom, de szinte mindenki elhallgat, és néhány taktusnyi zaj-hiátus keletkezik, hogy aztán folytatódjon, persze, tovább a zsongás ugyanúgy, ahogy előtte, és a beálló csendben tisztán hallatszott, édes Istenem, tényleg hallottam, amint a szemüveges bölcsészfiú tanáros hangsúllyal, majdnem számonkérőn azt mondja annak a nyílt tekintetű kislánynak, hogy Horizontszerkezet és dialogicitás. Éreztem a megtorpanást azonnal. Hogy ez valami olyan, amit nem szabad. Amit nagyon nem lenne szabad, sőt, igazából aljas, gyűlöletes dolog így beletaposni egy várakozó őzike tiszta lelkébe. Utoljára elnéztem még, amint összezavarodva, értetlenül pislog néhányat a kedves, aztán lehajtott fejjel vártam meg a kávét a könyvtár alagsori büféjében, és szomorúan újra, mert kétségbeesett, boldogtalan világ az, amiben egy bimbózó kislánynak ilyen otromba szó jut csak osztályrészül, mint a dialogicitás.
   
   Megtalált ez a szomorúság az utóbbi időben többször. Az irodalomban is #8212; meg máshol is.

   
   Karafiáth Orsolya és Havas Henrik a tv2 reggeli beszélgetős műsorában. (A csatorna online videó archívumában megtalálható; október 11.) Az apropó vélhetően K.O. magas állami kitüntetése. A felek nem ismerik egymást, úgyhogy a kisinterjú néhány erőfelmérő pengeváltással indul, mélyütéses első kérdés (Mit szól a madárinfluenzához?), majd nyílt, kölcsönös szexuális ajánlattétel #8212; ahogy kell, nem ez az érdekes. Hanem ami utána. Érezhetően vált a hangsúly a második percben, a beszélgetés karaktere átalakul. Az érdesebb gesztusok besimulnak, egyszerűvé lesz a korareggeli bulvárfeladvány, a dialóg funkciót talál. Karafiáthból édes-búsan kezd folydogálni, hogy a stúdióból majd rögtön a pszichiáterhez, mert a depresszió nehéz, és azért végrendeletet is kell írni néha, bár öngyilkosság, szerencsére, végül mégse, viszont a német popzene lelkesítő valóban, és a nemi élete teljesen rendben, csak a hipochondria meg a másféle rettegések, azok ne lennének, hát igen, érzékeny ám, sebezhető a női lélek, és különben is #8212; olyan törékenyek vagyunk. Orsolya most kedves naiva a tévében, a hangja remeg, a tekintete bizonytalan, a mondatai nagyon pongyolák (ezt mintha kicsit túlhúzná, majdnem hiteltelen). Havas pedig már "alákérdez" a szerepnek, és egyáltalán, az egész helyzetben ott az összekacsintás, a két kiváló elme fedett kiegyezése, hogy igen, végül is ez kell a népnek, a szuicid hajlam, a hipchondria meg hogy mi a helyzet a dugással. Tudják ők, mi a feladatuk. Nem is okoznak csalódást a nézőknek, talán csak a homoszexuális vágyak hiányoztak, vagy legalább egy látványosabb hiszti; dehát semmi se tökéletes, persze. A költőnő munkásságáról, a gusztusos szerelmi líráról nem esik szó a 7 perc 37 másodperc alatt. Bár lehet, hogy nem is kell, és csupán a látens sznobizmusom kapcsolta be a megtorpanást, azt a furcsa, viszolygó görcsöt, hogy ez most valami olyan #8212; amit nem lenne szabad.
   
   Orbán János Dénes Sándor vagyok én is! című rovata novemberben (Irodalmi Jelen, 2005/11). Az aradi lapban OJD hónapról hónapra nagy kedvvel szadizza ez elutasított szerzőket. Levelekből, kéziratokból idéz jellemzőbbnek talált részleteket, majd ezekből kiindulva ironizál, gúnyol, sőt egyszer-egyszer stílusparódiát is gyárt a kifigurázott szövegekhez. A rovat pazar; a szigorú redaktor szerepéhez jól összeálló karaktert és egyedi nyelvet talált OJD, megjegyzései ötletesek, a csúfolódó hang könnyed felsőbbrendűséget sugároz, még a trágár gesztusok is a helyükön vannak #8212; a máshol unalmas és partikuláris A szerkesztő válaszol játékból ő fél év alatt négykolumnás, elejétől a végéig szórakoztató projektet épített fel. Novemberben viszont mellé nyúlt az egyik produkcióval. Levelet közöl egy nagyon nehéz anyagi helyzetben lévő anyukától, aki azt találta ki szerencsétlenségében, hogy verseket ír, és majd a honoráriumból vesz tejet a gyerekeknek. Küldött mindjárt szövegeket (és igen, egyértelmű, alkalmatlanok #8212; a versek is, meg a szerző is a feladatra). OJD közli a levelet, néhány verset, és a szerkesztői választ. Utóbbitól válik ízléstelenné az egész. Úgy tanácsolja el az asszonyt a pályától, hogy közben nevetségessé teszi (a szövegek alapján meg is érdemli), ám a válasz vége az, hogy egyszeri, karitatív cselekedetként, a rovatban történt közlés okán kiemelt honoráriumot (kb. egyhavi minimálbér) fizet a szerkesztőség az elutasított szerzőnek. A megtorpanás most határozottabb, és rövid idő után enyhe hányingerbe fordult át. A kronstadti mester tisztánlátását ezúttal valahogy elhomályosította a briliáns nyelvi játék, a saját stilisztikai zsonglőrködésének a szépsége, és nem vette észre, hogy egy ilyen helyzetben lévő asszonyt kigúnyolni és pénz nélkül elhajtani: lehet (mert a munkája ennyit érdemel); bírálat nélkül közölni a rossz szövegeket és fizetni: lehet (jelezve, persze, hogy ez egy segély-akció), de nevetségessé tenni és fizetni egyszerre: az megalázó dolog, az az emberi méltóság elvétele valakitől, akinek más egyebe sincs; szóval, az valami olyan #8212; amit soha nem szabad.
   

   Napsütéses délelőtt. Munka félbe-szerbe, de gép kikapcs egy időre, mert a reggeli ma kimaradt, a gyomrom meg lázadozik így a kávé ellen, úgyhogy kenyér a pirítóba, gépsonka az asztalra, és valami zsiradékot próbálok elővadászni épp a hűtőből, amikor csengőhang a zsebemből, aztán idétlenkedve, vállal szorítom a fülemhez a készüléket, mivel a vaj mellé lekvárt is találtam, mindkét kezemre szükség, régi barát a vonal másik végén, aki lazán, ötletszerűen kérdez mindenféléket család-munka-otthon témakörben, és nem nagyon akar kiderülni, miért is hívott igazából, de nem bánom túlságosan még azt sem, hogy a Kismaszatra tereli a szót, csak a nappali felé sandítok elébb, Márta zenét hallgat és bogarászik valamit a szekrénynél, miközben a porcelán tányéron szelem a gépsonkát, egyensúlyozva a telefonnal, le ne essen, Ki az, te lökött?, harsogja a gyerekkori barát röhögve, a pirító sértődötten vágja ki a kenyérszeleteket a pultra, Hermione Granger, mondom az iskolás varázslólány nevét a népszerű meséből, és a pirítósokat kapkodva-sziszegve rá a tányérra, Úgy néz ki?, kérdezi bizalmaskodó hangon, bennfentesen mintegy, Úgy; Meg annyi éves, bólintok, bár azt ő nem láthatja, nyilván, a kávéfőző szuszogni kezd, és a mobilból csak a fehér zúgás jön valameddig, Mint melyik részben?, szólal meg aztán gyanakvóan, de rájön hamar, hogy mennyire nem releváns a kérdés, a választ legalábbis nem várja be, elésiet, Persze, mindegy, balfaszság ez így is, úgy is, ha kiskorú!, aztán hallgat egy kicsit, mielőtt a nagy igazság, Egyszer#8230; egyszer kitekerik a nyakad, meglásd!, sóhajtja, nem bizalmaskodik már, és a pirítósra is úgy olvad rá a vaj, ahogy kell, szóval minden a helyére kerül, majd jön az utolsó kérdése, És ilyenkor mi van?, hát, elég hülye kérdés, ha jobban meggondolom, Mi lenne? Boldogság!, a válasz unott, a sonka meg rá a kenyérre, igazán guszta lett az egész, Ötödikre ígérted az anyagot, mondja még a régi barát hűvösen, Ha nem lesz itt délután kettőkor, beteszek helyetted mást. Tehát ezért hívott.
   
   Napsütéses délelőtt továbbra is, és ugyanaz, a monitor küzd a verőfény ellen megint, csak az ihlet költözött más vidékre, amit próbálnék megfogni, de nem úgy, mint a dilettánsok, akik folyton a homlokra csókolt megoldást várják, hanem az eredeti, a szebb jelentéssel#8230; miközben tudom én, persze (ha máshonnan nem is, hát E. P. A szavak(..)-jából), hogy nincs tisztább jelentés, amikor egy szót bemocskoltak, vagyis mocskos fráterek elhasználtak, akkor annak kampec, irtódik a szótárból azonnal, és magára valamit is adó ember a szájára nem veszi többet, legföljebb anyázási céllal, szóval én se nagyon, hogy ihlet, majd próbálok kitalálni helyette valami fedőszót, mint ahogy a Tudjukki-t mondják a varázslók a Woldemort helyett, mert félnek kiejteni a gonosz valódi nevét, ez egyébként a Harry Potterben van így, ott mondják, hogy Tudjukki, muszáj volt megmagyarázni, mivel gyanítható, hogy a Terasz olvasói nem Harry Potter-rajongók, legalábbis nem mindenki, én viszont szeretem, gyerekkor-íze van ezeknek a könyveknek, érzem rajtuk, hogy ha ilyesmikért tudnék szívből lelkesedni, akkor jó lenne megint, jó lenne minden, ugyanúgy, mint régen, újra szerelmes lehetnék az osztálytársamba, Irházi Ildikóba, meg ilyenek, és különben is megengedőbben olvasok mostanában, ha egyetlen korrekt mondat van egy könyvben, az elég, én már ennyiért nagyon hálás tudok lenni, olyankor azt gondolom, hogy na gut, nem hiába töltöttem az időt a szöveggel, és ebben a sok ezer oldalas mesében bizony van egy korrekt mondat, bár tényleg csak egyetlenegy, az igaz, valahol a háromezredik oldal környékén a főhős találkozik a démoni gonosszal, állnak szemtől szembe, a jó fegyvertelen, gonosz pedig éppen megölni készül azt a fegyvertelent, és akkor csodálatos dolog történik, a szöveg egy pillanatra belép az irodalomba, tényleg hihetetlen, nem kezdődik se fals fenyegetőzés, se valami nyúlós jeremiád, noha a lektűr dramaturgiája ezt kívánná, és mégsem, elmaradnak a nagy szavak, a háromezer oldalnyi küzdelem után a gonosz halkan, szinte szomorúan csak ennyit mond: Nincs mondanivalóm a számodra, Potter, aztán #8212; mintegy mellékesen #8212; a hősre küldi a kivédhetetlen halálos átkot. Ez itt erős. Szövegként erős, bár a következő mondatban Harry, persze, megmenekül, amivel a könyv visszalép oda, ahová való, de az tuti, hogy az ihlet szót nem fogom többet leírni.
   Kedv, mondjuk. Igen, ez jó lesz fedőszónak
   
   Napsütéses délelőtt, íróasztal, zéró munkakedv, csak nézem Mártát, ahogy a cédéket törölgeti a hifi mellett guggolva. Egyenként, gondosan, mindegyiket #8212; és mosolyogva, mikor felpillant. Vajon mikor szúrja ki, hogy ennyi felolvasás, amennyire én el szoktam utazni#8230; hát, ennyi még Rowling kisasszonynak sincs, nemhogy egy alföldi szerzőpalántának, aztán csörög újra a mobil, Kismaszat hív, dátum és programok, semleges rendbenekkel hagyom jóvá, szombat lesz belőle, a közeli nagyváros plázájában az új Harry Potter-filmet adják, rajong érte, hát legyen, és még folydogál a telefonból a csiklandozó gyerek-csicsergés, amikor Márta mellém, ásítozva, meggyőződés nélkül pakolász, tollakat dobozba, tökmagos-zsacskót és használt zsebkendőt a papírkosárba, Hát, ez miféle?, kérdezi érdeklődve, kezében félbe-szerbe hagyott, nyilakkal átszerkesztett szöveg egy lapon.
   Ez most valami olyan #8212; amit nem lenne szabad, mondom vállat vonva, miután kinyomtam a mobilt.
    Szabó Tibor
   
   
    Nincs kanál 1.