Szabó Tibor: Tárca 3.

   
   Ekképp számoltam eddig. Ám jövök rá szépen lassan - minden másképpen van. Rosszul értelmeződött mostanáig ez a farkasos szerepkör, vagy hogy is, hát tényleg furcsa, de így igaz: a lányos apák puskája elől nem kell menekülni; nem menekülni kell. Hanem kitépni kézből, csövét be saját szájba, és lábujjal húzni meg a ravaszt a lehető leggyorsabban. Amíg még van hozzá ideg.
   
   Szóval, arról mesél ez a rész, hogyan oltják ki egymást vállalt témáim: az ihlet (fedőneve munkakedv) és a tizenhat éves gimnazista lányok. Mutatom.
   
   Négy napja, délután, Kismaszat szobája, két óra körül. Ágyon ül a kedves, körötte könyvek meg egy nyitott füzet, lábán zokni, följebb lenge nyári ruhácska (december van!), törökülésben gubbaszt, még a szemüvegét is feltette (csak tanuláshoz-olvasáshoz hordja, és szigorúan csak otthon, pedig jó áll neki). Biológia házi feladat, nagyon számolja éppen, hogy a sziámi harcoshalak hátúszója a hatodik generációban majd hány százalékban lesz hosszú, és hányban rövid. Kedvtelve nézem darab ideig. Hirtelen (és heves) ötlet, hogy most felnyúlok a ruhája alá, és megsimogatom a melleit, lenne hozzá ihlet, meg a helyzet is nagyon alkalmas, de aztán mégse, erővel leszerelem magam - rossz precedens, nem ér annyit. Sose engedtem, hogy rám hivatkozva ne végezze el valamelyik feladatát, és nem kérdés, ha most a mendeli számmisztika helyett beleviszem a nyalakodásba, később küzdhetek a folytonos hisztivel. Idétlenül, unatkozva téblábolok valameddig, aztán bekapcsolom a gépét az íróasztalon, jobb híjános pótcselekvés, ha szövegezést nem is, de háttérmunkát itt is lehet csinálni. Azt bárhol lehet. Óvatosan, gonddal tolom szét a mindent elborító gyöngyfűző fölszerelést (tűk, damilok, kötöző horgok, és persze színes apróságok nagy mennyiségben, üvegtálkákba porciózva méret szerint, színárnyalat szerint), aztán a szabaddá tett helyre a porosodó klavi, Janek barátomtól kaptam egy tippet néhány órával korábban, interjú Gazdag Józseffel, hogy van benne egy jó mondat, biztos tudnám használni - azt próbálom előkeríteni a netről. A forrásra nem emlékezett a barát, úgyhogy keresem jobbról-balról, vakarózok, a címét se tudta, a Kalligram oldalán nincs találat, néhány hírlapi kisinterjú előugrik máshonnan, de csak sablonos kérdések, üres válaszok, Janek aligha ezekre gondolt. Jó Húsz percig játszadozok Google bácsival, és teljesen hiába, már a kiegészítő rekordokat nézem, sehol semmi értékelhető, pedig a tipp úgy szólt, hogy Gazdag mondott egy átütőt pár hónappal ezelőtt. Nincs mit tenni, a pozsonyi szerző jól eltaláltja láthatatlan marad, mint Nádas regényének állítólagos kalóz másolata a nyáron (azt négy napig hajtottam, és csak utána engedtem a gyanúnak, hogy promóciós kamu az egész). Elunom végül, Kismaszat is befejezi a százalékokat, úgyhogy a gépet csalódottan kilövöm, aztán kicsi incselkedés-ölelgetés, de csak óvatosan, át ne forduljon hancúrba, háromkor indulnom kell szülémhez, megbeszélés lesz, karácsonyi programok, mikor hová megyünk, hol ebédelünk, hol alszunk a nejemmel, ez minden évben egyeztetést igényel; nagy a család. Ki is fullad így hamar a birkózós játék (beteljesülésre no esély), öt perccel később már csak a lábujjait masszírozom. Kapok tőled könyvet karácsonyra? Hízelkedve kérdezi, a hangsúly pedig fals agy parányit #8213; ebből rögtön tudom, hogy valami hülyeséget akar, amit az anyjáéktól nem kapna meg. Mifélét?, intek hunyorogva, és most nem lehet nevelni (pedig úgy indulok neki, azzal a szándékkal), nem lehet nyesegetni a vadhajtásokat, mert olyan szemekkel néz rám, igazi, ennivaló kiskutyaszemekkel, hogy az minden feddést, minden okoskodást blokkol, érvénytelenít, kivihetetlenné tesz. A Lestat vámpírt, cinkosan mosolyogva mondja, mint valami titkot, és már benne is lennék az összekacsintásban (Juj, de izgi!), ha lenne mihez kacsintani, ám vámpír-ügyben meglehetős tájékozatlan vagyok, ami látszik is, nyilván. Te semmit se ismersz!, legyint, apró fintor hozzá, és lenézően kissé, mintha legalábbis a Mannokról nem hallottam volna soha, úgyhogy jobbnak látom gyorsan megígérni vámpírt. Meg pluszban a Narniát - az is valami mese-féle.

   
   És ez az a pillanat, amikor vált a háttér, átfesti magát vadabb színekre a délután, mert Kismaszat ötletszerűen kézbe veszi az ágyon heverő irattárcámat, az ultrahangos kép széle kilóg, nem fért bele teljesen, azt húzza elő, nézegeti, jól sikerült kép valóban, fiú lesz, harmincadik hét, tegnap bízta rám a nejem, hogy majd mutassam meg anyáéknak. Szép gyerek!, mondja nem a kislány, de a leendő anya, most a feleségem lelki párja a szeretőm, Itt a fütyije, látod?, kiáltja hirtelen, és csillog a szeme, őszintén, lelkesen, kétségek vagy mögöttes ború nélkül, miközben egy szeles mozdulattól felcsúszik a lenge nyári ruhácska, derékig majdnem, a bugyija világít és domborodik, én meg (de jó is ez) legeltetném a szemem a húsos, fedett altestén, de nem sikerülhet most ez sem, mert szinte azonnal észreveszem a hófehér selyemre hímzett vöröslő feliratot (apró, de agresszív gót betűk): IDEGENEKNEK BEHATOLNI TILOS! Testen kívüli-élmény. Visz magával, rosszízű görcs, és legalább fél percig eltart. Kismaszat is a lába közé néz (a mozdulat közönségesnek hat), kacag, tetszik neki, amit lát - viccesnek találja. A tárcaíró feje pedig menthetetlenül lehanyatlik. Mi bajod van?, kérdezi erre érdeklődve, empatikusan szinte, nem számonkérőn egyáltalán. Nem érti szegénykém, miért nem jó poén ez. Kurva öreg vagyok hozzád. Az a bajom, és a sóhaj elkeseredett, amit nem bánok cseppet sem, sőt akarom, akarnám ezt az elkeseredést hosszabb távon is, hátha segít, valamiben, ám alig néhány pillanattal később úgy dobja ki a haját a szeméből a kedves, olyan magától értetődő bájjal és őszinte, nyíltszívű lendülettel, hogy attól aztán jó lesz megint, valahogy jó lesz minden újra, a belső kapcsoló is billen, meg a béna feliratostól is megszabadítom egykettőre, és azzal lenne gömbölyű a történet, hogy még akkor délután, ott a lányszobában kerül elő mégis az interjú Gazdaggal, de igazából csak este és otthon, bár tény, hogy szinte azonnal, valóban első próbálkozásra, nehéz ez nagyon, mert amikor a jegyzetfüzetet veszem elő a táskából, hogy felírjam azt a jó mondatot, a papírok közül kihullanak a versek, amiket Kismaszat rejtett el a cuccaim között (megint, pedig kértem már, hogy ne nekem mutassa, nem tudom tartani a távolságot, torzítja az olvasatomat a gusztusos cicije meg a nyelve a szájamban), és bele is nézek az egyikbe, mielőtt kimásolom a Gazdagi igazságot a netről, nekem szól a vers, olyan kedvesen és ügyetlenül, hogy az egy csoda, hiába gyenge szöveg, mégis jólesik olvasnom, mégis szeretem, és nagyokat kell nyelni a boldogságtól még akkor is, amikor bevezetem a füzetbe, hogy a Bródy-díjas Gazdag József egyelőre nem tervez második kötetet, mert "ahhoz, hogy az írással jót cselekedjek, hogy egyáltalán író lehessek, előbb jó embernek kell lennem, és ezt eddig nem sikerült elérnem, úgyhogy most már azt is felrovom magamnak, hogy annak idején - hiúságból - nem vettem vissza a Kilátás ezüstfenyőkre kéziratát." Én meg azt az ultrahangos képet ottfelejtettem a kislány szobájában. Anya sajnálta.
   
   Fene se érti, mért, de így van ez: ami jó, az csúnya hazudozást gerjeszt mindig, erőlködőset, izzadságszagút (vö. a farkas nem farkas egyáltalán: piti kis csaló) - és mégis jó azért. Egy határig. Határok penig vagynak. Mert amikor Kismaszat egy gyönge versére először mondja majd a tárcaíró, hogy Tetszik (és mosolyog hozzá zavartan), az nem halál lesz, hanem rosszabb kicsit: belső nyomor. Vagy megtalál az a lődözős apa még időben. Szájba vett puskacső, kirobbanó lövedék, s az esztétikum terén így őszintébb maradhat a lélek (egyebütt már aligha). És valamelyik eljön; eljön hamar. De ez is jól van így.
   Szabó Tibor
   Szabó Tibor: Tárca 2.
   Szabó Tibor: Tárca 1.