 |
Anya azt mondta a múltkor, hogy érdemes lenne azért gondolkodni néha. Mielőtt fejjel neki a falnak az ember. Meg hogy kéne már kicsit lassítani is. Ideje lenne, azt mondta. Vasárnap délelőtt volt, családi ebéd készült, és a konyhában tanítgatott, hogy Ej, te gyerek, ne így, baj lesz belőle, miközben a híg pürét kavarta a pulton, lassan, nyugodtan, ahogy beszélni is szokott, a nikkeles tál pedig fájdalmasakat sikkantott, ha az alját érte az acél habverő. Fojtó, édes kelt tészta szagú pára nyomta belülről azt a konyhát, anya választ várt, miután végére ért az aggódó beszédnek, én meg a kredencet támasztva álldogáltam valameddig, lesütött szemekkel, némán. Hétvége, család, a régi otthon egy vidéki kisvárosban - vendégségben szülémnél. Eredj, segíts apádnak teríteni!, szólt anya később. Nyilván megunta a kukaságot.
Itt vált élőre a kép. Szédült török bazár a nappali, szokatlanul összevissza a minden, és mondják egymásnak keresztbe vagy nyolcan, plusz Zsolt bátyám aprócska lányai pokemon-labdákkal üldözik egymást rekamiéról asztal alá, azután elő és újra másfelé, Isisek-pisisek, Isisek- pisisek, ordítja Zsuzsi ütemre és nagyon sokszor, de ennek igazán semmi értelme - mindketten ovisok, ő is meg Kicsi Tündér is. A szalvéták hajtogatását bízzák rám, azt nem lehet elrontani. Négyzetből háromszöget, hát egyszerű valóban, csak a sarkok illeszkedjenek, arra kell nagyon figyelni, és ez pont elég is most, a hívást várom tulajdonképpen, más nem érdekel. Aztán Julcsi húgom még a tévét is benyomja, így teljesebb a kép, mármint a hanggal, fémes gépzene zakatol a film alól, elszórt lövöldözéssel tarka, és egyszer csak becsilingel egy sms. Nem Kismaszat, Gábor üzen, hogy Cset, de rögtön!, miközben nagyanyám sötéten bejelenti, hogy Mán megint visszaette űket a putrigály, de nem derül ki, hogy a szomszéd unokáira, vagy a góréba folyton beszemtelenkedő patkányokra érti. Mobil. És te hívsz, pötyögtetem a választ, Kicsi Tündér pedig hirtelen lefékez előttem, majd a labdáját úgy szegezi rám, mintha lőni akarna vele.
- Te tényleg költő vagy? - kérdezi.
Csodálkozva pislogok. Milyen szavakat ismer!
- Dédi azt mondja, költő vagy. - Elszánt. Szinte fenyegető.
Ekkor újabb üzenet, megint Gábor. Fogadom.
- Az, költő - hagyom rá a gyerekre. - Meg indián.
No vita, cset most!, így az sms a régi baráttól. Még jó, hogy vasárnap van. És anyáéknál nincs is háló, köthetem a mobilt a laptopra. Akad is, drága is így, hogy az ég szakadna az ilyen barátra! Fizessem a gprs-t, mert ő lusta telefonálni!
- Milyen indián? - kérdi Kicsi Tündér. Oldalról, a szeme sarkából néz rám. Gyanakszik.
- Terrorista indián! - legyintek, és már azt keresném, hová tegyem a gépet. De a gyerkőc nem enged, sakkban tart a labdájával.
- Apu meg azt mondta, hogy tiszta hülye vagy - jelenti ki.
Remek.
- Szépre tanít apád, mondhatom! - Aztán félretolom az útból, nincs kedvem egy négyévessel birkózni.
A tévé előtti dohányzóasztalon szorítok helyet a laptopnak, dugdosom a kábeleket, Julcsi meg az elkészített szalvétáimat kezdi széthajtogatni a tálalón. Értetlenül nézek rá, amikor észreveszem, mit csinál, de csak ingatja a fejét, Nem arra figyelsz, amire kéne. Így tótágast áll a minta, nem látod? Nyugodtan beszél, feddő és megengedő egyszerre, rühellem, amikor ilyen. Meg is akarom mondani neki, hogy ne legyen már tizenhat évesen az anyám, veszem a nagylevegőt éppen, de akkor ismerős mondat a tévéből, Én csak az ajtót mutathatom meg. És úgy fordulok a képernyő felé, tényleg úgy, mint akit pofon csaptak. Egy régebbi film, videóról, sokszor láttam már, tízszer legalább, szóval pontosan tudom, mi következik. A laptop kerregve-csiripelve ébredez, a tévében meg
hős és buddhista kisfiú egy nagy, zöld falú szoba közepén. Kisfiú lótuszülésben egy szőnyegen, körülötte a földön felkunkorodott, nikkeles evőeszközök hevernek mindenfelé. Hős zavartan pislog egy ideig, aztán leguggol, kézbe vesz egy ép kanalat, és érdeklődve vizsgálja, feszegeti.
Kisfiú: Ne próbáld elhajlítani. Mert az lehetetlen.
Egymás szemébe néznek.
Kisfiú: Inkább próbáld felismerni az igazságot.
Hős (bizonytalanul): Melyiket?
Kisfiú: Hogy nincs kanál.
Hős: Nincs kanál?
Kisfiú: És akkor megérted majd. Hogy nem a kanál hajlik. Hanem te magad.
Elakad a levegő egy pillanatra, de aztán átcsap haragba, vissza Julcsihoz. Meggyanúsítom magamban, hogy szándékosan, miattam tette be éppen ezt és éppen most. Szempárbajt provokálok, mérgeset, támadót, aminek a végén majd gorombát lehet mondani. A húgom arca viszont nyílt, mosolygós; nem akar harcolni. Könnyeden megrántja a vállát. Nyilván azt hiszi, a szalvéták dühítenek. Elszégyellem magam.
A cset-program lustán töltődik, és négyszer-ötször is nekirugaszkodik, mire sikerül elkapnia a kapcsolatot. Hiába, nem erre való a maroktelefon. Nem erre találták ki. A sógornőm egész közel ül, figyeli, ahogy türelmetlenül dobolok a gépen, Most is írsz?, kérdezi. Nem, dehogy!, tiltakozok hevesen. Egy elmebeteg keres. Beszélgetni akar. Sógornő furcsán hunyorog, Igazi elmebeteg? És ekkor beugrik végre a net. Szerintem az, bólintok. Aztán ütöm be az első üzenetet.
messout: Mondjad, de gyorsan! Mobilról vagyok.
messin: Olvastalak.
messout: Örülök. És?
messin: Elköltözöl a csajhoz?
messout: Milyen csajhoz?
messin: Hát ahhoz.
messout: Nem tudom. Ki mondta?
messin: Válts képre!
messout: Nem váltok. Rohadt sok adat. És nem te fizeted. Gépelj!
messin: Válts képre! Most!
messout: Eh! Anya mindig mondta, hogy ne barátkozzak veled. Pill.
Bekapcsolom a videóüzenet funkciót, a tévé előttem vad interferenciás ciccegésbe kezd, a monitoron pedig egy régi bútorokkal telepakolt szoba jelenik meg. Gábor kinyúlt pólóban ül a kamera előtt, vigyorog. Nagy lendülettel széttárja a két karját, mint amikor a horgászok mutatják a halat. A hangot nem hozza át a sáv, de leolvasom a szájáról: Ekkora hülye vagy!
Felhúzott szemöldökkel bámulok: ma mindenki lehülyéz. Képet lelövöm, vissza a csethez.
messout: Ezért hívtál? Hogy ezt megmondd?
messin: Ezért.
messout: Érdemes volt. Barom.
messin: Meg hogy a fiókodban az anyag. Estére jöjjön vissza!
messout: Csak várd ki. NaSzeva!
Nem hagyom, hogy válaszoljon, lecsukom a gépet. Sógornő még mindig engem figyel, érdeklődve, csak néha pislogva egyet-egyet és lassan-hosszan, mintha le akarna ragadni a szemhéja olyankor. Ő is író?, kérdezi valamennyi idő múlva, miközben én szerelem ki a telefont a gépből, mert a gprs nem látja meg, ha gsm-hívásom jön. Szerkesztő, mondom. Csodálkozik. A szerkesztő nem író? Na, mosolygok szélesen, most meg kell állni egy pillanatra. Élvezni kell. Ez nem. Ez egy ork. És Emberhúst eszik. És titokban biztos pederaszta. Sógornő néz sokáig, szótlanul, és tényleg nem lehet eldönteni, hogy ez a hallgatás bamba vagy bölcs. Nem fárasztó mindig ilyeneket találni ki?, érdeklődik aztán. A hangsúly a mondatban oly' romlatlan és naiv, hogy hirtelen felindulásomban komolyan válaszolok. Áh, nem kell ám ilyeneket kitalálni. No látványoskodás, nem várja el senki. Csak legyen kész. Időre. Fogyaszthatón. Ennyi. Látom rajta, hogy forgatja magában, amit mondtam, a telefon is ketyeg újra, Zsolt bátyám pedig odahajol hozzám, és szigorúan kijelenti, hogy Aranymetszés.
- Aranymetszés - bólintok.
- Az.
- És az mi?
Mutatja az ujjával. Mintha szeletelné a halat.
- Amikor egy egészet háromba vágsz, és a kisebb úgy aránylik a nagyobbhoz, mint a nagyobb a kettőhöz együtt. Aranymetszés.
Kezdem azt gondolni, hogy igazuk van, tényleg hülye vagyok. Nem értek semmit.
- Rühellem a matekot - mondom. És most én gyanakszom.
- Nem-nem, ez nem matematika. Ez esztétika. Az aranymetszés: szép.
Nézek rá tátott szájjal. Hiába, nem esik le. Aztán megmondja. Halkan, hogy a gyerekek ne hallják.
- Amikor egy gyerekkurvát dugsz az asszony helyett... Na, az nem ott metszi! |
