Az asszony igen elkeseredett, már jönni akart kifelé, egyszer csak hallotta, hogy a másik házban nagyon ordít a kicsi királyfi. Kérdezte a királytól, mi a baja? Mi lelhette a lelekem kis királyfit? - Ó, hagyja el, jó asszony, egész éjjel-nappal úgy ordít, mint a fába szorult féreg, nem tudunk vele mit csinálni, már valamennyi doktor itt volt, mind nézte, azt mondták belepusztul. - Dehogy pusztul - mondta az asszony -, biztosan valaki megverte a szemével, azért sír a lelkem. Mindjárt meggyógyítom én. - Azzal bement, Rontó meg kint maradt. Mihelyt betette az ajtót maga urán az anyja, Rontó mondta a királynak, hogy ő elmegy eloldani a szelet, mert már hallotta hírét, hogy azé lenne a királykisasszony, aki azt megteszi. Azt mondta erre a király: - Igen fiatal vagy te még ahhoz! Rontó nem szólott semmit. Mikor az anyja bement a kis királyfihoz, mindjárt tette oda a fürösztővizet, csinált a kisfiúnak szenesvizet. Az, mintha elvágták volna, kukkja sem volt tovább, elaludt, mint a tej. Hej, megörült a királynéasszony, a király is bejött, volt annak is nagy öröme. Mindjárt lett is kukorica, búza három szekérrel. Négy nagy ökröt fogtak minden szekérbe, igaz, hogy a kukorica csöves volt. Rontó meg az anyja felültek a szekérre, az élet tetejére, vígan mentek hazafelé. Az asszony azon tanakodott Rontóval, hogy most már van kukorica, de disznó honnan lesz. - Azon ne búsuljon édesanyám, majd lesz valahonnan. Hazaértek, lerakták az ételt, a szekerek visszamentek a király városába. Volt már mit enni. Rontó, mikor kipihente magát, felkelt, s hajnalban kiment az erdőre, hogy hazahajtson egy vaddisznót. Amint bement az erdőbe, hát egy medvefiú ott nyekergett, egy nagy tőke alá volt téve a farka, nem tudott elmenni. Ahogy meglátta Rontót, rimánkodott neki, hogy szabadítsa meg őt, nem bánja meg. Rontó megszánta, kiszabadította. Azt mondja a medvének: - Na, háláld meg, mert egy nagyobb tőkét teszek rád. - Hát mi járatban vagy? Rontó elmondta. - Akkor éppen jó, mert az én apám itt ügyel a vaddisznókra, ad az neked malacot, ha mondod neki, hogy te szabadítottál meg. Mindjárt oda is értek, ahol a medve ült egy nagy fa alatt, a fia elmondta neki, hogy mint áll a dolog. Akkor a vén medve belefújt egy sípba, jöttek is a vaddisznók. Mikor Rontót meglátták, mindnek az ég felé állt a serénye. - No, válassz közülük - mondta a medve. Rontó is vágott egy sanyarún nőtt galagonyát, kiválasztott egy disznót, s terelte hazafelé. Mikor az utcán meglátták, mindenki azt gondolta: ,,Tán megbolondult ez a Rontó?" Hazaérve behajtotta a malacot a disznóólba. De a testvérei azt mondták: - Ha hazahajtottad, hát etesd is, mi nem adunk neki egyszer sem enni, ha éhen döglik is. - Nem is bízom rátok, mert akkor sosem hízna meg. A bátyjai már alig várták, hogy jöjjön az etetés ideje, hogy mit csinál Rontó, hogy eteti meg? Mert még eddig nem etetett sem marhát, sem disznót. Hát dél felé Rontó vette a vékát, letette a disznóól elé, majd ment a kamrába, kihozott három zsák csöves kukoricát, letette a véka mellé. Ám a disznó meg sem mozdult, nem evett semmit. Eljött a második etetés ideje, majd a harmadiké is, de a disznó még akkor sem kelt fel. Gondolta Rontó, vajon nem farkasfoga van-e, azzal bebújt az ólba, lekucorodott, hogy megnézi, nincs-e farkasfoga a disznajának. Mikor ki akarta nyitni a száját, a disznó megszólalt: - Nem vagyok én disznó, hagyj engem pihenni, majd segítségedre leszek, mikor szükséges. Addig elág, ha azt tudod, hogy én táltos ló vagyok. Tavasz felé újra táltos ló leszek, addig tart az átok, melyet egy boszorkány tett rám, amiért nem vittem el oda, ahová mondta. Hanem addig csapjál ki engem a nyájba, mert unalmas nekem itt lenni. Rontó úgy tett. Eljött a tavasz, mondta a disznó Rontónak: - Holnap készülj, mert holnapután megyünk, rakjál tarisznyát, mondjad, hogy hajtasz a vásárra. Rontó úgy is tett, mondta az anyjának, hogy már csak nem akar az a süldő megnőni, eladja, viszi holnap a vásárra. Az anyja mindjárt sütött neki hamuban sült pogácsát. Rontó útnak indult a süldővel, egy szőttest a lábára kötött, egy vesszővel meg hajtotta. Mikor kiértek a falu végére, a malac megrázkódott, egy olyan táltos paripa lett belőle, hogy olyat nem mindenkor lehet látni, még aranyos nyereg is volt rajta. Azt mondta Rontónak: - A pakktáskában van egy aranyos ruha, vedd fel, hogy te is mutass valamit. Rontó kivette az aranyos ruhát, olyan vitéz lett beléle, mint a pinty. Akkor kérdezte a táltos: - Mit parancsolsz, édes gazdám? Azt felelte Rontó: - Én a szelet szeretném kiszabadítani a Kalamona rabságából. A táltos egy kicsit gondolkozott. - Az bizony egy kicsit bajos dolog, de azért megcsináljuk, hacsak lehet. Ülj fel, egyébbel ne törődj, jó fogóddz meg. Azzal elvágtatott, mint a forgószél. Már Rontó megunta, annyi ideig ment vel, meg is kérdezte a táltostól: - Meddig megyünk még, mert már a faromat kitörte a nyereg? - Most megyünk a Kőszáli királyhoz, megkérdezzük, merre kell oda menni, ahol meg van a szél kötve, mert én még nem jártam arra, nem tudom a járást. (folytatjuk)
