Mentek tovább, már annyira voltak a gyémántpalotától, mint egy rendes láb föld, a táltos szökellt vagy kettőt, s ott voltak a kapuban. Rontó leugrott, a táltos azt mondta: - Én itt leszek, úgy látom, amott a sövény zabszalmával van fedve, addig jóllakok. Rontó bement a gyémántpalotába, mikor ment befelé, láta, hogy arrébb meg egy palota jégből van, azátn körülülték a cigányasszonyok. Bement, ment felfele, ahogy ment, csak úgy csengett-bongott a palota. Hanem az ő sarkanytyúja se pengett még olyan szépen soha. Megy tovább, húzta maga után az ajtóka, a másikat meg nyitotta, hát újra kinyitott egy ajtót, még a szeme világa is elveszett, mert ott ült egy asszony, a Kalamona felesége, olyan szépet pedig még nem látott soha életében. Azt mondta neki: - Üljön le vitéz uram. Hogy tudott ide eljutni? - Hát bizony egy kicsit nehezen, a szükség hajt engemet, mert otthon nincs eső, ugyanis a szelet megkötötte a Kalamona, hát azért kerestem fel. - Haj, lelkem vitéz úr, azt elég rosszul gondolta ki, mert az a szörnyeteg megöl mindenkit, aki csak anyától született. - Igen, ha hagyja magát - mondta Rontó. - Jaj, lelkem, az nagyon erős, nem embererővel rendelkezik. - Igaz, hogy én nem vagyok olyan erős, de ha maga jó szándékkel volna hozzá, nekem megmondaná, miben van az ereje? - Jaj, lelkem, megmondanám én nagyon szívesen, de félek, hogy nem tudja legyőzni, s akkor engem a ló farkához köttet. - Attól ne féljen, ha én olyan erős leszek, mint ő, akkor kiszabadítom innen. - Hiszen alig várjuk mi itt, hogy megszabaduljunk, mert látta ott a jégpalot mellett azt a sok asszonyt? - Láttam - mondja Rontó. - Na, látja, azok egytől egyig királylányok, mind egy-egy esztendeig volt a felesége, majd másikat rabolt. Én is csak addig leszek, míg hazajön, mert most odavan, ha bír rabolni egy szép királylányt, engem is odaültet, ahol az a sok rongyos van. Mert tudja, miért vannak ott? - Ha megmondja, asszonyom, akkor tudom. - Hát azoknak a jégpalotára kell fújni a hideget, hogy el ne olvadjon, mert így nyárban, mikor melege van, ott szokott aludni. - Hát éppen ezért tessék megmondani, miben van az ereje? - Megmondom: a gatyamadzadjában. Megyek, kihúzok egyet, addig, míg kinn leszek, húzza ki sajátját a magáéból, aztán az övét belehúzza, akkor ugyanolyan erős lesz. Őgy is lett. Az asszony behozta a madzagot, Rontó az ajtó mellé állt, belehúzta a saját gatyájába azt. Mihegyt megkötötte, érezte, hogy már olyan erős, mint az acél. Ott beszélgettek aztán egyről-másról, egyszer csak elkezdett a gyémántpalota mozogni. - Jaj, lelkem, menjen kifele, mert mindjárt itthon lesz, akkor szokott mozogni a palota, mikor jön. Rontó kiment a kapuba, a táltos már nem győzte várni. Kérdezte Rontótól: - Benn a Kalamona? - Még nincs itthon, mindjárt jön haza, aztán megverekszek vele, csak tartsd észben, ő is táltoson jár, meg azon is verekszik. - Jó, jó - mondja a táltos -, csak te ügyelj, a nyakát irányozd. Alig, hogy a szemét elpillantotta, jött a Kalamona hazafelé, mint az ítélet. A nyeregben előtte egy szép királylány elájulva. Mindjárt megismerte, hogy az ő királyának a lánya. Gondolta biztosan most ezért volt, mivel szépen nem adták, elrabolta. Nagyon mérges lett, mert látta, amint bement az udvarra, hogy a lányt letette a tornácra, s beordított az asszonynak: - Hé, kutya, kifelé, idegen járt itt, míg én odavoltam. Itt van még most is, nem ment az el.
