Egyszer volt, hol nem volt, hogy hol volt, azt nem tudom, de hogy volt,azt tudom, no tehát volt egy király. Az a király olyan király volt, hogy valamennyi királynál hatalmasabb volt, s tisztelték is ezért mindannyian. Úgy hívták e híres-nevezetes uralkodót, hogy Fűkirály. A Fűkirály olyan fiatal ember volt, hogy még, s nem volt még felesége sem. Mindig azt is gondolta magában, hogy ő bizony meg sem házasodik. Ám, ahogy telt-múlt az idő, egyre hiányzott neki a feleség. Elhatározta, hogy mégiscsak meg fog nősülni. Így felöltözött takarosan, a bajuszát kipederte jó szagú bajuszpedrővel, majd befogatott a kocsissal, s elindultak leánynézőbe. Nagyon jól mutattak, jó öt ló volt befogva sallangos szerszámmal. Mikor behajtottak a szomszéd király udvarába, azok nem tudták, hogy hova legyenek örömükben, mert jó előre tudták, hogy készül a Fűkirály leánynézőbe. A királylány is észrevette a vendégeket a konyhából. A Fűkirályt bevezették a nagyházba, kérdezte tőle mindjárt a másik király: - Mi újság a ti országotokban? - Nincs semmi - mondta a Fűkirály -, csak annyi, hogy meg akarok házasodni, aztán úgy gondoltam, hogy ha hozzám adná a lányát, hát elvenném. - Én nem bánom, a lány dolga, ha ő igent mond, én áldásomat adom rátok. Bekiáltott az apja a lányért, az mindjárt jött is. Elmondta neki az apja, hogy , mint áll a dolog, bele is egyezett a lány, hamarosan meg is esküdtek. Telt-múlt az idő, már gondolta a király: ,,De jó, hogy megházasodtam, jobb így élnem, mint magányosan." Hát még mikor született egy kislányuk, hogy örült neki. Nagyon jól éltek, nem volt köztük semmi baj. Rövidesen újra gyermekük született, egy kisfiú, akkor aztán még nagyobb lett az öröm. De a vigalom nem tartott sokáig, mert elterjedt a szörnyű hír, hogy a Kalamona járja a világot, aztán a királyoktól elkéri a lányukat, ha nem adják, olyan csinál, hogy megkeserülik. Már hallották, hogy ezét meg azét a királyét elvitte. Az a Kalamona olyan ocsmány szerzet volt, hogy azt sem tudta senki, ember-e vagy állat. Ő ugyan azt tartotta, hogy ember, pedig egy szeg se volt benne ember. Volt olyan szája, hogy mikor ásított, egy hatos fogat ágyúval könnyen megfordulhatott volna benne, a három hajtónak fejét sem kellet lesütni a lóháton. Hát előre féltek tőle az emberek. Meg is történt egy fergeteges éjszaka, hogy bekopogtatott a királyhoz a Kalamona, de a király nem nyitotta ki az ajtót. Az erre a kéményen kívülről benyújtotta a fejét, azt onnét beszélt a királlyal. Elmondta, hogy a kicsi királylányért jött. A király azt mondta neki: - Nekem nincs eladó lányom. Erre a Kalamona megharagudott, azt válaszolta: - Ha nincs eladó lányod, akkor megkeserülöd, de nemcsak te, hanem az egész világ, mivelhogy te vagy a Fűkirály, megmutatom, hogy nem lesz eső többet, amíg a lányod hozzám nem adod. Megyek innen egyenesen, megkötöm a három szelet, csak az északit nem, hadd fagyjatok meg a télen, s vesszetek éhen. - Azzal nagy mérgesen elment. A király hitte is, nem is, de azért nem tudott aludni. Ez úgy aratás előtt volt, s valóban nem is fújt a szél. Nem akart a búza sem érni, nem tudták az emberek kitalálni, hogy miért nem lengedezik most a szél, hogy érne a kalász. Ma is nézték, holnap is, de nem akart még sárgulni sem. Mondogatták egymásnak: ,,Nemhiába mondták a régi öregek, meg kell a búzának érni, ha mindennap szél éri." De nem volt szél, ami hozná a hasznos esőt. Csak a Fűkirály tudta, mi az oka, hogy nem fúj a szél, de nem merte megmondani senkinek sem, mert félt, hogy akkor addig erőltetik, míg oda nem adja a lányt a Kalamonának. Jött az ősz, a kukoricát nem is kellett szedni, csak a karót vágták le, nem termett egy cső sem, a földjét sem tudták bevetni, mert száraz volt. Eljött a tél, már András-napkor olyan kemény, dermedt volt a föld, hogy a krumpli mind megfagyott a veremben. Éhezett az egész ország. A király tovább már nem tudta titkolni, hogy mi az oka a szűk világnak, kihirdette, hogy aki kiszabadítja az esőhozó szelet a Kalamona rabságából, annak adja a lányát feleségül. Hej, sok királyfi szeretett volna menni, de azt sem tudták, hogy kellene odamenni. A királylány nagyon szép volt, olyan, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem. Lakott abban az országban egy ember, annak nagyon derék fiai voltak, a legkisebbiket Rontónak hívták, mert az mindig abban járt, hogy mit rontson el. Most is, mikor olyan szűk világnak néz elébe az ember, az anyja bevetette a kenyeret a kemencébe, ő meg felvette a csákányt, fejszét, elbontotta a kemencét. Hanem volt is neki nemulass, jó alaposan elverték, úgy hogy három napig a szénában feküdt, a kenyeret persze nem lehetett megenni. No, hát ennek az embernek a felesége elhatározta, hogy ő bizony elmegy a királyhoz, s kér tőlet egy kis kukoricát vagy búzát. Kapta megát, az ura nem is nagyon ellenezte, felöltözött, útnak indult. De Rontó is megsejtette, hogy az anyja megy a királyhoz, ő is menni akart, mondta, hogy legalább majd ő kihozza a királytól kapott ételt. Már olyan felserdült fiú volt, hogy elbírt vagy másfél vékát. Útnak is indultak, mentek, mendegéltek, egyszer azt mondja Rontó az anyjának: - Édesanyám, én megmondom a királynak, hogy elmegyek kiszabadítani a szelet. Az anyja dorgálta, hogy inkább menjen vissza, de ne beszéljen ilyen sületlenségeket. Mentek, mendegéltek, elérték a király városát. Megkérdezték, hogy hol lakik a király, de nem tudta senki, mégis addig mentek, hogy ráakadtak, bementek. Köszönt az asszony. Rontó csak meghúzódott az anyja hátánál, mondta a királynak, hogy mi járatban van. A király azt mondta: - Jaj, lányom, nem tudok adni sem kukoricát, sem búzát, mert már sokan kértek, ha előbb jöttél volna, talán neked is jutott volna. (folytatjuk)
