A Stádium Kiadó és a Petőfi Irodalmi Múzeum május 31-én, 18 órakor tartja Szentmártoni János A másik apa című verseskötetének bemutatóját (1054 Bp. Károlyi Mihály u. 16., Lotz terem). Közreműködik Tarján Tamás irodalomtörténész, Hegedűs D. Géza színművész és Deli Zsolt harmonikaművész. A kötet, amelynek kézirata az NKÖM Édes Anyanyelvünk pályázatán 2004-ben első díjban részesült, a Petőfi Irodalmi Múzeum Irodalmi Díjasok Sorozatában kerül bemutatásra (Sorozatszerkesztő: Havas Judit).
Kritikák Szentmártoni Jánosról:
?Szentmártoni igazi lírikus tehetségű versekkel tűnt fel a kilencvenes évek irodalmában (?) Irányzatokhoz nem kötődő, az uralkodó magyar költői hagyományt önálló hangon folytató költő, akinek első kötetét Gérecz Attila-díjjal tüntették ki.? (Domokos Mátyás, 2001)
?Szentmártoni egész költészetének (?) alapvető élménye, belső küzdelmének indítéka, emlékeiből is eredő s általuk megerősített célja: a hazajutás. Nem valamiféle ? de konkrét hazatérés, hazaérkezés. (?) A költészet, Szentmártonit olvasva így tapasztalhatjuk, akkor teljesíti be bennünk igazán feladatát, ha szeretteink megnevezésére, alakjaik megrajzolására elsődlegesen vállalkozik.? (Kalász Márton: Itt, a papíron, Kortárs, 2001, 12.)
?A külső és belső világ harmóniájának elérését tartja dolgának egy olyan korban, amelyre már-már a személyiség feladása a jellemző. Mindig a létezésre kérdez, és még az alig érzékelhető mozzanatokban is arra keresi a választ. Kifejező, megjelenítő ereje biztos, s ha kísérletezik, azt a legfontosabb tartalmak kimondása miatt teszi.? (Ágh István, 2004)
?Abban a társadalmi helyzetben, amelyben most vagyunk, különösen megsokszorozódik Szentmártoni János versvilágában élet és költészet azonosságának az értéke. Az a biztonságos egyensúly, mely Szentmártoni eddigi versesköteteit jellemezte, változatlanul áthatja negyedik verseskötetét is. Talán éppen ez a kötete az, amellyel az eddig jól épített költői pálya a költészet értőinek szűk rétegén túl halló fülekre találhat, új olvasókra a vers számára. Magával újra és újra számot vető, értékeit szilárdan őrző, még titokkal telt, ijesztő, vagy egyszerűen csupán megfejthetetlennek látszó jelenései, benső szorongásai közben is emberien közvetlen és meghitt ez a költői világ. Szenvedéseiben visszafogott, szelíd és szívet melegítő. A hangja emlékezetesen mély nyomot hagyó ? anélkül, hogy kiáltana, hogy bárkit megkörnyékezni akarna, vagy önmagát váteszi fényforrásnak állítaná. Amikor a legszemélyesebb, akkor a legáltalánosabb. Képe, cselekménye s a cselekvő (aki legtöbbször csak megélője a történésnek), mintha csak a befogadó személye, helyzete, vele megtörtént múltja-jelene volna.? (Kárpáti Kamil: Utószó = Sz. J.: A másik apa, Stádium, 2005.)
?Szentmártoni János racionális sorslírája a méltóság visszaszerzésére törekszik. A realitás világában való otthonteremtés feladatát tűzte ki önmaga számára, olyan költészet által, amely magába képes foglalni a minden lassacskán önmagává érett tapasztalatának megélhető azonosságtudatát, ugyanakkor személyiségünk létbeli elhelyezésének próbái során felteszi a kérdést, vajon van-e bennünk kellő alázat, beleférünk-e egy dermedt rigószem üvegébe?? (Papp Endre: A gazda bekeríti a házat, Irodalmi Jelen, 2006, május.)
Két vers a költőtől:
Szerda?
Ma szerda van? ? kérdi lányom kíváncsi szemmel,
kezében ceruza, gondolom,
le akarja rajzolni a szerdát,
Nem, kislányom, ma kedd van ? hangzik korrekt válaszom,
kiemelve fejem a versből,
Csütörtök van, ugye? ? bukkan elő újra,
kezében egy másik ceruza,
Nem, kislányom, ma kedd van,
holnap szerda lesz, aztán csütörtök ? felelek
némi ingerültséggel,
Apa, hétfő van? Ugye, hétfő van, apa? ? ostromol ismét,
egyre lázasabban,
nem válaszolok, próbálok nyugodt maradni,
nem hagyja annyiban, térdemre csap,
Apa, beszéljél!,
Anna, már mondtam, milyen nap van!,
Szerda? ? kérdi csodálkozva,
Nem, nem, nem, kedd van, kedd,
és ha nem hagyod abba, elrohanok
a világ végére,
Anya itt marad? ? bizonytalanodik el
néhány pillanatra,
Igen, anya itt marad!
Kis gondolkodás után teregető édesanyjához siet,
őt faggatja tovább,
Anya, ma szerda van? Vagy hétfő??
s még hallom, ahogy ?apa? döngő léptekkel
trappol a világ vége felé.
Egy körtefa balladája
A végén már csak cefreszagú augusztusok,
háborgó, bokánkig érő darázstenger, több
kilós ágak lavinaveszélye, sárga alkonya
vitorlabontó szeptemberünknek.
A rigók is keresik még, és szikár csonkjához
kikötve orgonánk, mintha halálában is
az élet bódító díszletét tartaná: kifacsart
felkiáltójel, szégyenünk totemoszlopa.
Annyi maradt, hogy még felkötheti rá magát
az ember. Álmomban zubog a forgács
hófehér esője ? megalázó érzés:
a fa bocsánataként.
