A rendezvénysorozat alapkoncepciója szerint egy már ismert fiatal költő (jelen esetben Szentmártoni János) és egy pályakezdő társa együtt olvasnak fel, beszélgetnek, vitatkoznak egy moderátor társaságában.
Szentmártoni május 25-én, pénteken 17 órakor a Csepel Galériában (Budapest XXI., Csete Balázs u. 13.) is fellép. Az estet bevezeti: Oláh János, a Magyar Napló Kiadó igazgatója. A költőt Bíró Gergely, a Magyar Napló szerkesztője kérdezi. Közreműködik: Sárkány István, a Csepel Galéria igazgatója.
Szentmártoni János bemutatkozása:
"Az írás talán akkor kezdődött az életemben, amikor nem vettem észre, amikor oda se figyeltem. Minden rajztehetség nélkül végeérhetetlen képregényeket firkálgattam, melyeknek szereplői - miután írni megtanultam - beszédbe elegyedtek egymással. Idő után a rajzok eltűntek a szövegek körül. Nővérem amikor reménytelen szerelmei korszakát élte, könnyes történetek rögtönzésével múlatta az időt, enyhített kínjain. Az egyiket felolvasta nekem, melynek hatására magam is tollat ragadtam, és néhány oldalon megírtam egy vaskos regényt is kitöltő opust. A gerincét természetesen egy szerelmi tragédia alkotta, körötte a második világháborúval. Akkoriban még javában sugározták a szovjet hősiesség mitológiáját építgető filmeket, melyekben Szása - többnyire egyetlen géppisztollyal - körbekeríti a német hadsereget. Az én kis történetem semmiben sem különbözött tőlük; javára legyen írva, hogy pár perc alatt át lehetett futni. Anyám egyszer hazahozott egy mechanikus írógépet, hogy otthon is végezni tudja titkárnői teendőit. Nehéz volt piszkosul, de néha-néha magammal vonszoltam biztonságosabb helyre, hogy a nyári konyhából kiszűrődő rádiózene ütemére verjem rajta a taktust. Így jegyezhettem meg idő után, melyik betű melyik billentyű. Hát valahogy így, és ki tudja még hogyan: következtek a születés- és ünnepnapi csasztuskák, alkalmi rigmusok kilószámra. Aztán meghalt nagyapa. Ő volt az első a sorban. Emlékszem, a teraszon ültem, sütött a nap, a méheket néztem, amint szinte mozgásban tartják a babarózsa lombját, s egyszer csak írni kezdtem, prózát, már nem emlékszem pontosan, miről, de benne volt minden, ami addig felgyülemlett bennem, pedig jóformán csak azt próbáltam megfogalmazni, milyen a tavasz. Egyre jobban belebonyolódtam, míg csak azt vettem észre, hogy nem tudok tőle elszakadni. Mármint az írástól. A szavaktól." (A teljes változatt a Dokk.hu-n olvasható)
Részlet Szentmártoni 2006 Költészet Napjára írt esszéjéből:
A vers nem üt zajt. Nem demonstrál. Nem akar öngyilkos lenni. Időben értesítve mentőt, sajtót. Nem nyomorog. Nem is gazdag. Nem veri a feleségét, gyerekét nem húzza le a vécén, nem kever mérget férje italába. Házát nem mossa alá árvíz, földrengés sem temeti maga alá. De perzsa cicája sincs, melyen szépség-operációt akarna elvégeztetni. Nem riszál valóságshowkban, nem rikít címlapokon.
Észrevétlen. Mégis szar érzés előtte elosonni, mint a hajléktalanok előtt. Pedig nem kér, facsaró bűzt sem áraszt. Csak van. Mint az az átkozott lelkiismeret.
Elzúgtak forradalmai rég. Világfejtő izzó kérdései vödörbe szikkadt fáklyák. Csöndes számvetéseit nem fogja senki. Nyelvének nawahokódját elvesztettük.
Akkor miért idegesít mégis? Mért kezdünk asztallapon türelmetlenül dobolni, ha rá kerül a szó? Mintha csak egy távoli, cserbenhagyott rokon volna, és szüleinek azt ígértük, vigyázunk rá. Ugyanakkor az ő gondoskodásából, nagyotmondásaiból lett elegünk, melyekkel folyton a lényegre tapintott. Mi nem akarunk a lényeggel foglalkozni - legalábbis mindig. Terhes. Édes szellemi semmittevés - ez jár nekünk fárasztó munka után, s nem az ? megvilágító igazságai, borzongató sejtelmei. Ne legyen kezünkben telefon, mellyel halottainkkal társaloghatunk, sem túlvilági rádió. Egyáltalán, ne legyen semmi, és egyáltalán, mért van mindig itt? Köztünk? Mért van mindig ott, ahol mi? Kutya tán, akibe bármennyit belerúghatsz? Vagy kiölhetetlen baktérium? Esetleg virtuális daganat a lélek falán? Vagy maga a lélek? Már magunkra maradni se merünk, hisz előbb-utóbb előttünk terem. Egy falevélben, egy dalban, gyermekünk szemében, anyánk emlékében. Százféle alakja van, de mindegyikben fölismerhető. Az étel ízeiben, szerelmünk illatában, madárfészekben, koporsóárnyékban. Legszívesebben elpörögnénk előle egy mesebeli napernyőbe kapaszkodva, s föntről, a kék magasából megkönnyebbülten már-már visszanevetnénk rá, mint egy lerázott banditára vagy házsártos anyósunkra - amikor rádöbbenünk: de hisz a napernyő is ő. A repülés. A magasság kékje. (A teljes cikk az Új Könyvpiacban)
Veres Mátéról Lackfi János költő írt ismertetőt:
Nem hálás feladat fiatal költőnek az évezredek filozófusai görgette sziszifuszi teherrel útnak indulnia. Ki sokat markol, keveset fog - szokás riogatni a szépreményű pályakezdőket. Jobb, ha az ablak alatt csirregő fenyőrigót, az összetört cserepet, a megevett ebédet, a karnyújtásnyira lévő fotelt kezdi megverselni, mint ha észak-fokok, titkok messzeségébe kancsalít látcsövével. Kis hatótávolságú optikai szerkezet általában a fiatalság szemmértéke. Biztonságosabban fogja fel a formálódó ember körötti világot, mint a horizontot, mely felé törekszik.
A nagy-nagy világmegváltásokból jó esetben egy-egy havi BKV-bérlet megváltására futja. Nehéz lenne persze az alapelemek, föld, víz, tűz, levegő négyesénél egyszerűbb dolgokkal kezdeni, ám annyi kép, annyi képzet tapadt már ezek mindegyikéhez, hogy valósággal semmivé koptak az évezredes használatban.
Veres Máté azonban józanság és tapasztaltság ritka kettősségével némítja el szokványos kételyeinket. Meglepő szakmai tudással latolja építőköveit, ismeri jól az erózió munkáját, tisztában van vele, hogy minden emberi mű esendő, s "a szavak talán csak azért vannak, / hogy cserbenhagyjanak minket". Plasztikusan fogalmaz, márványos pontossággal vési ki, cizellálja képeit: az eső "rád soványul", "légszomjad nem oltja / a szádból habzó nyál", illetve a "hajósodorta tengervíz / kifényesedik". Mellkasa, a mesterember bordakosaras fújtatója ugyanakkor egy antropomorf világegyetem mintájaként, óceánritmussal szűkül-tágul. Beszámol ő itt arról a belső tűzről, mely mindannyiunkat éltet, és amely Descartes szerint az öngyulladással lángra kapó, befülledt kazlak rejtélyes hevével rokonítható, "amely égeti a levegővel belélegzett / és a belek alagútjain szállított anyagot". Az anatómiától pedig már csak egy ugrás a meteorológia vagy a teológia, a legmagasabb légrétegek kettős tudománya: "a tüdőben / oxigén és szén egyesül, pogányból / lett a legnagyobb szent, s a vihart / hideg és meleg ölelkezése kelti". Ez a higgadtság nem kamaszos, nagyképű póz, hanem a tapasztalt jelenségek szinte tudományosan precíz, ismételt vizsgálatából következő józanság. Veres Máté nyitva tartja a szemét, a "lelkit" is. Épp ezért érezhető itt ideál és valóság, fantázia és gravitáció szembesülésének keserűsége, a láb alól kicsúszó talaj, az úszó alól elillanó tenger keltette fájdalmas hiányérzet: "nem tudok úszni. egyszerre nincs miben". Vízszomj, légszomj, világszomj - víziszony, tériszony, világiszony gyötri a világba kiszakadni készülő testet-lelket. Ólomlábú asztronautaként oda igyekszik ő, ahol "a kozmosz / fekete lepedője lángol". E kopár lepedő említése hallatán lecsapna Cyrano: "mondhatta volna szebben, kis lovag". Igen ám, csakhogy hiába mondjuk a mindenséget szivárványszín pillének, mikor visszaüt, visszarúg, vagy egyszerűen fekete lyukként, örvénylőn szippant be minden információt.
Ennek az induló költészetnek mindkét értelmében jelképes sora a következő: "csontjaidra épül a téli levegő". Jelez egyfajta kozmikus beágyazottságot, mintha az univerzum kariatidája, teherhordó pillére lenne az egyéniség, jelent azonban világnagy magárahagyottságot is. Ki bízta meg ezt az ezred eleji, ifjú magánzót azzal, hogy ilyen böhöm súlyt tartson a vállán? Holmi istenség? A természet bölcsessége? Netán önnön rögeszméinek rabja csupán? Hiszen "minden megfogható a képtelen / felszínén lebeg"...
Veres Máté különösebb küldetéstudattól, annak pátoszától mentesen vállalja, hogy részese egy kulturális és kultikus hagyománynak, hogy nem "ártatlanul él a halottak hátán". Örököse egy, csupán jelzésszerűen felemlített morális hagyománykörnek is, bölcseleti és biblikus értelemben egyaránt felelősnek érzi magát a világért, a történelemért, egyszemélyes magántörténelméért. Szókincsével, fogalmazásának letisztultságával vállalja az ókori görög hagyomány módosított továbbvitelét: hiszen peripatetikus, sétálgató szövegek ezek itt, nem nagyképű légi felvételek. Megannyi elegyedés az elemekkel, kavicsok zörgetése, levegő beszívása, tűz lobbantása, folyadékok átáramoltatása. Weöres Sándor mondta, hogy mindannyiunkban lakik egy szent és egy tömeggyilkos. Veres Máté vállalja az Ószövetség kemény, konok szerződését, markában ott a kő, amellyel ölni lehet, elméjében ott a bűnbeesés lehetősége keltette rettegés. Számot vet az evangéliumok kérdésfelvetéseivel is, bár nála "a kövek, melyeket megvet a kőműves, / nem épülnek be a házfalakba, / mint talajba a sokadnapos holtak". Keze ott a "láthatatlan kilincsen", időt szán és szakít az anyagiban tükröződő anyagtalan megismerésére, kipuhatolására. Így lesz képes "szigeteket emelni... a semmiből, hogy újra kelljen rajzolni a környék / térképeit". Márpedig irodalmi-szellemi térképeink átrajzolása nagyon is időszerű feladat, éppoly sürgető, mint a tenger mindennapos munkája, mellyel újra meg újra átformálja partja redőzetét, mintázatát. (A teljes szöveg és Veres Máté versei a Kortársban)
