Závada Pál regényírónak sem truvájos, hanem méltóságteljesen emberi: a színdarabjában is rendkívül mértékletes a szózsonglőrködéssel, ezért ki is emelkedik az a néhány kifejezés, amellyel nem teszi tönkre a tartalmat. S íme rögtön itt vagyunk a kortárs drámairodalom veszettségénél (víziszony ? idekívánkozik Kárpáti Péter alkalmazottan megtalált szava és ezirányú munkássága, mert ő robbant be a színházi vénájával ehhez hasonlóan nem oly rég), a sok kárba vesző igyekezet, amely anyag nélkül próbál drámát teremteni. Lehet persze, hogy a dolgok rendes természete szerint van mindez: egyre kisebb jussból kell ugyanakkora életet élni, mint teszem azt a klasszikus görög civilizáció korában; és akkor Závada görög drámát írt ? de nem kell elrémülni, mait. Gondolom, nem úgy áll neki az ember egy színdarabnak, hogy akkor legyen valami egészen kivételes, sőt number1, az élet teremtője és pusztítója, a se veled, se nélküled: a szerelem. Závadának valahogy ez sikerült, s amitől mindez mai ? és még mindig nem beszélek a sztoriról (nem is fogok) ? az a nézőpont. A drámairodalomban elsősorban emberi, ezen belül pedig jellemzően férfiközpontú gondolkodás folyik; a Janka estéi nőközpontú dráma, amelynek éppen attól van nagy mélysége, hogy a két másik (férfi) figura legalább annyira szívlélek-húsvér módon komolyan van véve, és meg is van írva. Ez a megírtság minden bizonnyal fakad a korábbi epikus munkákból, de Závada nem fél posztmodern sem lenni, és vinni minden mozdíthatót, legkézenfekvőbb módon a sajátját is. Hogy ebből az anyagból, amely tételesen az igazi sorsokból érzékenyen és érzékien építkező magyar történelmi közelmúlt, miként lesz görög drámányi tragikum, nem mellékesen a formával szabadon játszva: a kar, mint valami intelligens keresőprogram formára kidobja a sűrítményt, tényleg mámorító.
Nem hiszek feltétlenül a mégoly jogos felkérésekre készült munkákban, mert vannak félrossz emlékeim (honnan veszem a bátorságot ? talán a mediterrán klíma), Esterházy Péter, aki az alfa és a romeo minden pályán, ahol elindul: a dráma kivételével. S akkor jönnek a dramaturgok, kapacitálják Závada Pált, aki legalábbis a koránál fogva kis hátrányban van (a regényei elképesztő kohéziójának a már-már túlbiztosítottságával pedig bennem még azt a félelmet is keltették, hogy agyon fogja dolgozni / ütni a majdani drámáját, lévén a dráma szerkezete általában szexibb, mint a regényeké): erre tessék. Ő pedig megírja a drámát, s amint az a felolvasószínház utáni beszélgetésből kiderül, nyitott az együttműködésre is. A kristálytiszta kistörténelmi a színjátékban a személyes (ezen belül a női), a generációs és a populációs viszony által létrejön az a sajátos időtlenség, amely a felhasználhatóságot tágítja, ugyanakkor az anyaggazdagsága miatt a mai valósággal is gomolyog (amolyan társadalmi anamnézisnek is érvényes, de annál sokkal érdekesebb).
Az anyaggal először Upor László dramaturg dolgozott, aztán Hegedűs D. Géza rendezte felolvasószínházzá, és az egyik szerepet, amelyet mintha ráköltöttek volna, el is játszotta. Az esemény felolvasószínháznak is élményszerű volt, mert itt ? ahogy talán máskor is ez volna a szerencsés ebben az alkalmazott műfajban ? nem a dramaturg volt a rendező barátja (dramaturgi önmeghatározást idéztem), hanem viszont, a színészek pedig rendesen felkészültek és az érdeklődésből fakadó izgalommal adták elő teljes terjedelmében a színjátékot. Keresztes Tamás szerzett a versekhez zenét, megkockáztatom, ha igazi előadás lesz ebből, még dolgozni fog ezen, mert ilyen munkát nem lehet ennyi idő alatt teljesen elvégezni. Az anyaghoz szinte magától értetődően Cseh Tamásnak kellett volna nyúlni, ezt nem lehet kikerülni. Keresztes Tamás ezzel egészen pontosan tisztában volt: olyan reflektáltan játszott Cseh Tamásul / Cseh Tamással, amellyel eredeti mű jött létre, a színjátékhoz szervesen kapcsolódva.
Az előadás utáni beszélgetés is a szerencsés csillagzat alatt folyt, Upor László a dramaturgok tolórakéta örömét fedte fel, Vörös István ideálisan sűrítve mondott Závada drámájáról matematikai tisztaságú gondolatokat, Hegedűs D. Géza a bájos reneszánsz karakterével szerette a színjátékot, Nánay István pedig majdnem teljesen elégedett volt.
