Színésztragédiákról pletykaszinten

A társadalom nehezen tudja feldolgozni, ha egy sikeres ember önkezével vet véget életének, szándékosan belefut a nemlétbe. "Hát ő is csak egy esendő ember volt? Hát az ő élete sem volt különb az enyémnél?!" A tragédia döbbent csöndjében olcsó reflexként működésbe lép a társadalom rossz lelkiismerete, bűntudata, hálátlansággal vádolja az eltávozottat, miközben önváddal marcangolja magát, hogy nem vigyázott a zsenire.
Az ötvenes-hatvanas években a politika tabutémát csinált a tragédiákból (ezzel még inkább felfokozta a kíváncsiságot), de a mai társadalom sem tud mit kezdeni ezekkel az esetekkel.

Az utóbbi ötven esztendőben a magyar színjátszás számos kitűnő tehetsége megfejthetetlen titokként, "tragikus hirtelenséggel" távozott el az élők sorából. Indítékukat ma már többnyire nehéz kibogozni, különösen, ha a kortársak, hozzátartozók, szemtanúk is elhunytak már.
Kocsis L. Mihály úgy gondolta, hogy az önkéntes halált választók hosszú stáblistájáról egy vaskos (480 oldalas) kötetben 16 színházi ember tragikus halálának ered a nyomába.

A könyv borítójáról Bajor Gizi (fotó), Benedek Tibor, Domján Edit, Gellért Endre, Halász Géza, Jobba Gabi, Latinovits Zoltán, Paál István, Rajczi Lajos, Rozsos István, Somogyi Erzsi, Soós Imre, Somlay Artúr, Zala Márk arcképe tekint ránk. (Furcsa, hogy Szigeti Andrásról és Orbán Tiborról még a mellékletben sem szerepeltet a szerző semmilyen fotót, pedig a könyvében róluk is ír.)

Egy ilyen munkába fogni, majd azt könyv alakban megjelentetni mindenképpen tiszteletre méltó vállalkozás. Csakhogy Kocsis L. Mihály a munka kezdetén a maga számára sem döntötte el, hogy mit is akar igazán. Kíváncsiskodni, vájkálni évtizedekkel ezelőtti életekben, titkokban, vagy felmutatni valami tanulságot, netán törvényszerűséget az utókor számára. Még azt sem tudta eldönteni, hogy valójában kik is lesznek könyvének alanyai.
Öngyilkos színészekről vagy tragikus körülmények között elhunyt színházi emberekről ír-e majd, ugyanis a kettő nem ugyanaz.
Például Bajor Gizi tragédiáját könyv alakban számosan feldolgozták, de egyben megegyeztek a szerzők, hogy őt a férje, dr. Germán Tibor ölte meg morfium injekcióval.


Latinovits Zoltán		Domján Edit

Akkor neki talán egy gyilkosságokról szóló kötetben kellene szerepelnie. A Színészkirályról, Latinovits Zoltánról valóban - több tucat könyvben - már mindent megírtak. Utolsó két évtizedének leghitelesebb tanúja, Ruttkai Éva halála pillanatáig kitartott amellett, hogy Latinovits nem lett öngyilkos. Tehette, mert az ellenkezőjét sem tudta bizonyítani senki.
Soós Imre önkezűsége is vitatható, hiszen párosan bekövetkezett tragédiánál, ha nincs búcsúlevél, gyaníthatóan az erősebb személyiség rántja magával a halálba azt, aki valójában "csak szebben" akarna élni.

Azok a művészek tehát, akiket Kocsis a kötetben felsorakoztat, nem biztos, hogy együvé tartozók. Ettől ugyan még írhatott volna jó könyvet is a szerző, csakhogy a legkisebb munkával akart szenzációt produkálni.
Kocsis maga(!) írja, hogy már javában dolgozott a könyvén, amikor először hallott Bara Margit első férjéről, Halász Gézáról, a tehetséges színművészről, aki öngyilkos lett. Addig ezt a nevet nem is ismerte. Elgondolkodtató, hogyan is határozta el a könyve tárgyát, hogyan készült fel előzetesen a témából?! Oknyomozás helyett a színészbüfében egykor elhangzottakat veszi készpénznek, vizslat pletykák, mendemondák után. Turkál hálószobatitkokban, vájkál szexuális szokásokban, sandán potenciazavarok iránt érdeklődik. Olyat ír le holtakról és élőkről, és gyakran olyan kérdéseket tesz fel, amivel jó ízlést és személyiségi jogokat egyaránt sért. "Csuklóból" lefasisztázza Páger Antalt. Leírja azt a képtelenséget, hogy Latinovits letérdepelt Aczél előtt, és azt mondta: " mi ketten vagyunk ebben az országban, akik megoldjuk a zsidókérdést."
Kortárs nemzeti színjátszásunk egyik nagyját egy kolléga szavai nyomán úgy állítja be, mint aki már többször is megkísérelt volna öngyilkosságot, és ma már csak a pokol tornácán bukdácsol. Ma is élő színészeket mások nyilatkozata alapján bűnbaknak kiált ki, de őket nem szólaltatja meg.


Soós Imre		Halász Géza

A szerző gyakran hagyja elkalandozni riportalanyait, így aztán arra is van példa, hogy valaki az eredeti témától függetlenül önmagáról és egy mai munkájáról elmélkedik. Kocsis észre sem veszi, hogy egyik nyilatkozója mennyire átlát "tényfeltáró" buzgalmán és mennyire nem veszi őt komolyan. A 22. oldalon olvasható: " De kérdezd meg őt. mindig ki tud találni remek történeteket." A javaslat ilyen formában sértő is lehet, különösen, ha a kötetben megnevezett személy a Nemzet Színésze - mindenesetre sajátos fényben tünteti fel az egész könyv hitelességét.
> Mindezek mellett eltörpül a Minerva Kiadó gondatlansága (szerkesztő nincs feltüntetve, de nem is érzékelhető a jelenléte), mert nem figyelmeztette a szerzőt, hogy a magnófelvételről leírt szöveget illett volna átfésülni, vagy legalább átolvasni, mert ordító hibák maradtak benne (az élő beszéd sutaságai, pongyolaságai; elvarratlan szálak, megkezdett gondolatok, melyekre aztán elfelejt visszatérni, például Bara Margit vallomásában; helyesírási hibák).
Helyenként a szöveg követhetetlen, ahogy a könyv egésze is kusza - idősíkok és személyek állandóan keverednek, nem tudni, ki kit csepül, kik miért kerülnek a könyv azonos oldalára. A nyilatkozók biztosan nem látták és nem hagyták jóvá megjelenés előtt a kéziratot - erre utal egyebek közt a következő mondat is (209. oldal): " de ezt nem kell publikálni, csak magának mondom, hogy értse!".

Nagy színészekről szánalmas olvasmány a Végszavazás a halállal. A miértekre alig-alig kaptunk választ, eltorzított portrék rajzolódtak ki. Nekünk, akik láttuk ezeket a művészeket színpadon vagy filmen, másképp maradtak meg emlékezetünkben. Kívánom, hogy akik koruknál fogva nem láthatták-hallhatták, ne ebből a könyvből ismerjék meg őket.

Színésztragédiákról pletykaszinten

Irodalom