Meghívjuk Önt 2005. július 6-án délután 16 órakor az Írók Boltja teázójába, Szirtes András: Vándorszem című kötetének bemutatójára. Vendégeink: Jancsó Miklós, Szabó István, Szirtes András és Müller Péter Sziámi. (Jonathan Miller Kiadó) |
Szirtes András és élete Szirtes András 1998. februárjában levetítette összes addigi munkáját. Nem sokkal később Balázs Béla-díjat kapott. 1998. szeptemberében önarcképet forgatott a Balázs Béla Stúdióról emlékezve A kutyának is jólesik, ha megsimogatják címmel. Elkészült 572 oldalas önéletrajzi regénye. Jelenleg A lélek súlya című filmjét forgatja, és a napló következő öt részét fejezi be. Beszélgetésünk az életműbemutató vetítésein elmondott bevezetőihez kapcsolódik. Szirtes András 1951. VII. hó 6-án született. Már kora kezdetekkor fény derült feltalálói vénájára. Hatévesen például lefejtette édesanyja pulóverét, hálószerűen ráakasztotta a szekrény kulcsaira, az egészet egy vastagabb kötéllel a kilincsre kötötte, úgyhogy amikor belépett a szobába, hálószerűen gúzsba kötötte a drága jó édesanyát. Hétévesen újabb találmányra tett szert. Többhónapos munkával levágott 300 gyufafejet zsilettpengével, ezekből bombát készített, azt a frissen festett folyosón meggyújtotta, s így pöttyösre mintázta vele az új festést. A tragédia akkor következett be, amikor 13 évesen föltalált egy olyan repülőgépet, amelynek hátsó farktollát meggyújtva az képes volt 300 méterre a szemben lévő SZTK ablakát áttörni, és felgyújtani a helyiséget, mire kivonult a rendőrség és a tűzoltóság. Akkor, 1964-ben nem is kapott születésnapi ajándékot. Tuzennégy évesen kezébe került egy 16 mm-es Kijev kémfényképezőgép, amellyel elment Moszkvába és 700 felvételt készített. Ezeknek negatívjait azóta senki nem találja. Édesapja műszaki iskolába küldte, de mivel a harmadik évben fogadásból kinyitott egy poroltót, amit aztán nem tudott elzárni, így az beterítette az egész osztályt, rövid úton eltanácsolták. Tizenhét évesen szakközépiskolába emigrált, ahol szerencsétlenségére összeismerkedett későbbi barátjával, Sólyom Andrással, aki elvitte őt a Cinema 64 nevű filmklubba. Tizenkilenc évesen belépett az ELTE Amatőrfilmklubba, majd megalapította a MAFILM amatőrfilmklubját. Tizennyolc évesen a Filmgyárba került, ahol lehúzott 25 évet mint műszerész, kábeles, segédmikrofonos, vágóasszisztens, vágó, rendezőasszisztens, rendező. 1969-ben kerültem a filmgyárba a hangosztályra mint villanyszerelő és elektroműszerész. Míg alul szerelgettem, a fejem fölött zajlott az élet, készültek a különböző Bacsó- meg Kovács András-filmek, és az egészet olyan hazugnak tartottam, olyan távolinak attól a világtól, amit hétköznapjaimban észleltem, hogy egyfajta dac alakult ki bennem a művi boldogság és az ideológiával megmételyezett erkölcs ellen. Akinek elege volt a Keleti- és Várkonyi-filmekből, amatőrfilmezett és a BBS-be járt. 1973-tól én is majdnem minden balázsbélás vetítésen ott voltam keddenként. A másság ilyen jelenlétét az állam már csak azért is megtűrte, hogy könnyen képet kaphasson a résztvevőkről. Eljártam az Egyetemi Színpadra is, megnézhettem naponta két-három filmet, volt tehát összehasonlítási alapom megállapítani, hogy amit Magyarországon filmművészetnek neveznek, az hazug, ostoba, népbutító, káros tevékenység, amelyet egy belterjes közeg folytat, hogy jól megéljen belőle. Ez az undor váltotta ki bennem azt a harcias gesztust, hogy én is kamerát vegyek a kezembe, hogy méltó választ adjak erre. Nem volt művészeti elhivatottságom, csak elementáris dühöm. Hogy bírtad akkor a főiskolát? Könnyen megúsztam a főiskolát, nem okozott káros hatást. Egyszerű dolgom volt, mert nem az agymosó szakokra jártam. Protekció híján örültem, hogy vágónak felvételizhetek, és el tudom tartani a családomat az esti iskola mellett. Ráadásul előtte autodidakta módon úgy felkészültem, hogy sokkal többet tudtam a főiskola anyagából előtte, mint utána. Nemes Károly például két-három hét alatt rájött, hogy mindenkinek én írom meg a dolgozatát. Azt mondta, Szirtes, maga holnaptól nem jár ide, viszont tegeződünk, tehát ha nem érek rá, te tartod az órát. A művészettörténetet tanító tanár megkért, hogy újítsam fel a főiskola diatárát, el is készítettem 6000 darabot. Tehát oda sem jártam órára. Zeneórákra se, mert bármit tett fel Petrovics Emil, megmondtam, mi az, melyik tétel és ki játssza. Filozófiára, esztétikára, politikai gazdaságtanra és munkásmozgalomtörténetre azért nem jártam, mert azokból már lediplomáztam a marxista egyetemen. Így csak Szécsényi Ferencné óráira jártam, aki azt mondta, nekem nem kell etűdöt vágnom, mutassam be a Madarak című filmemet. Amikor megnézték, azt kérték, hogy adjam oda az eredeti anyagokat, melyeket újra lehetne vágni, és ebből újabb órák anyagát lehet összeállítani. Egyszer azt kérték, hogy november hetedikére vágjak össze egy magazinjellegű műsort Eizenstein Október című filmjéből, és ráraktak egy üveg whiskeyt a vágóasztal tetejére. Mondom, whiskey nem kell, ez olyan, mintha szét kellene vágni egy festményt. El is loptam a kópiát, azóta is megvan. Az Október szerepel is a Forradalom utánban. Méghozzá idézőjelben, nyitott könyvként, mintha egy történelemkönyvet lapoznál. Filmtörténetben járatlan emberek archív anyagnak tekintik. Én egy játékfilmes rekonstrukcióval elkészített forradalmi dokumentumanyagként kezeltem. Egész életművedben fontos szerepet kapnak az archív anyagok. Vágóasszisztensként munkám befejeztével sokszor hajnalig a filmgyár udvarán vizsgáltam át a kidobott, tetemes mennyiségű napi anyagot. Csak a televízió 15-20000 métert dobott ki naponta. A konténerszámra lévő játékfilmes anyagok persze kevésbé érdekeltek, inkább az, mit tart szemétnek a filmszakma. Talán valami őszinte gesztus van bennük? A dokumentumanyagoknál pedig mit nem ruháznak fel információs értékkel? Később bekerültem a Századunk című sorozatba filmarchívumosként. Nekem kellett a világ összes archívumából beérkezett anyagokat átnéznem és rendszereznem. A híradók is egyfajta naplók, Bokor Péter Századunk címet adott egy naplónak. Naponta 8-10 óra filmnézés után összekeveredik az archív anyag a valós világgal. Elkezdtem ezekkel a tekercsekkel álmodni. Rémálomként éltem bele magam szituációkba, például ahogy repülőgépről lövök. Egyszer elment Huszárik Zoltánhoz, vitte magával a Bisztró című filmet, a vetítőt és a magnetofonját. Nem mert bekopogni, ott töltött néhány éjszakát, és azt figyelte, mikor jön ki végre az általa igen tisztelt Huszárik Zoltán. Sajnos nem lépett ki, úgyhogy Huszárik Zoltán ezt a filmet nem láthatta. De. Ja igen, egy amatőrfilmszemle zsűritagjaként aztán megnézte a filmet, de a nyilvános vitán azt mondta, hogy nem értett belőle semmit, amin én nagyon megsértődtem. Volt még egy barátja a televízióban, Mihók Barna segédoperatőr. (middot; - Segédoperatőr a nénikéd, az összes ötletedet tőlem loptad. - kiabál közbe Mihók Barna színész-rendező-operatőr. ) Ja, ő még él - vágja el a vitát Szirtes. Gujdár József után második mesterem Tóth János. Ő tanított meg arra, hogy alázattal forduljak azokhoz az anyagokhoz, amelyeket leforgattam. Az Elégia olyan hatással volt rám, hogy a sértődés elmúltával írtam Huszáriknak egy levelet, de ő nem tudott mit válaszolni egy ilyen fiatalembernek, aki föláldozná az egész életét, hogy segítsen neki. Ezt Gujdár József mesélte el nekem. Gujdár József kapocs Huszárik és Tóth János között, mikrofelvételei mindkettőt megihlették. Tíz évvel később tanárom, Szécsényi Ferencné tanácsára Tóth Jánosnak írtam levelet, hogy megkérjem, hadd segíthessek tíz éve készülő filmjében, az Örökmoziban. Találkoztunk, azt mondta, fogd meg ezeket a dobozokat és hozd be. Kérdem, egyébként mekkora ez a meló, mert közben csináltam a Madarakat. Azt mondja, nem érdekes, két hét alatt befejezzük. Pénz nem számít, beszélj a gyártásvezetővel. Tényleg nem számított, 400 forintot kaptam és négy évig tartott a munka. Éjszakánként és hétvégeken vágtam, mert akkor volt nyugalom a filmgyárban. Életemben nem tanultam olyan sokat, mint mellette. Olyan volt, mint amikor a reneszánsz festőkhöz odacsapódott egy segéd. Bisztró című film volt az első szerelem. A legtisztább, legegyszerűbb, legnaivabb, legromantikusabb munka. Kézzel kellett áttranszponálni 8 mm-es filmről, ezért néhol a mozgóképek helyett csak egy-egy kocka maradt meg. A Bisztró három rétege, a tárgyi valóság, a galambok és a bisztró, csírájában tartalmazza az azt követő filmek tartalmát és szervezőelveit. A Bisztró, a Hajnal és a Madarak szerves egységet alkotnak, a Madarak, Gravitáció, Tükör-tükröződés inkább fogalmilag trilógia. Vizuálisan az előző három film ad lezárt rendszert. 1973-ban, amilyen pechem volt, összehívtam egy csomó fiatalt az ELTE klub pincéjébe beszélgetni a vietnami háborúról, csak a forgatás előtti napon véget ért a háború. A Szelet így csak bájos kordokumentum maradt, tele régi ismerősökkel. Egy ilyen roncsolt ősanyagnak megvan a diszkrét bája, már aki bírja idegekkel. Nem nekem való a riportfilm, egyedül a Sade márkiban sikerült, bár ott minden kérdés és minden válasz meg volt írva. Hogyan reagáltak a kollégák, hogy megalapítottad a MAFILM amatőrfilmes klubját, a Pince Filmklubot? Egyszer csak nem kaptunk 8 mm-es vetítőgépet. Abban az időben bármilyen spontán mozgalmat, ha ellenőrizhetetlenné kezdett válni, szükségtelennek ítéltek. Azok a műszaki dolgozók vettek részt benne, akik úgy érezték, hogy ingyen mulathatnak a hétvégén. A filmklub első filmje, a Tiltakozók az Angela Davis bebörtönzése elleni tiltakozás formálisságát és nevetségességét mutatta be, azt, hogy az aláírók azt se tudják, kicsoda. Háy Ágnessel egyszer kitaláltuk, hogy aznap éjszaka inkább filmet csinálnánk. A Vázlat című filmet egy konyhaasztalon vettük föl egy 8 mm-es kamerával. A rajzfilm a Marseillaise dallamának töredékeire épül, bár utólag kiderült, hogy a Marseillaise a burzsoázia éneke, nem a forradalmároké. Hajnal című filmem teremtette meg számomra a külföldi és hazai elismerést, természetesen a hazait a külföldi visszhang által kiváltott kultúrsznobizmusnak köszönhetően, miután beleraktak engem egy kísérleti filmes feliratú skatulyába. Itt lemondtam a beszélő filmről és visszatértem a Bisztró világához, csak jóval absztraktabb módon. Vásároltam egy grillsütőmotort, csináltam belőle egy hívógépet. Úgy kellett kidolgozni, hogy ne forduljon át a film teljesen pozitívba, hogy létrejöhessen a pszeudoszolarizáció. Míg én aludtam, az orsó megszorult, a motor rángatta a filmet, így a filmnek egy része tovább hívódott, más része kevésbé. Így jött létre a lüktetés, megmozdult a filmbeli anyag, igazi filmmé vált, mely még a hívás folyamatát is mozgásban közvetíti vissza. Amikor a Hajnalt forgattam, elmentem Lódzba is. Az ottani munkásosztálybeli engedetlenségi mozgalom tematikailag nagyon illett a munkámhoz. Azt gondoltam, hogy ott valószínűleg sokkal jobban tetten tudom érni azokat az emocionális elemeket, amelyek foglalkoztattak. A társadalmi mozgás valóban a levegőben is érzékelhető volt. Amikor kimentünk Mihók Barnával és Száva Gyulával, ránk állítottak egy megfigyelőt. Az utolsó nap odaszóltam neki, Makulik elvtárs, már egy hete figyel minket, ismerkedjünk meg. Még visszafele a vonaton is követett minket, Mihók Barna erre begurult, az emberek meg elkezdtek röhögni, olyan szolidaritás alakult ki a vonaton, hogy Makulik elvtársnak - nem emlékszem már a nevére, nevezzük így - le kellett szállnia, mert majdnem összeverték a munkások. A Hajnalnál egy ma már könnyen megoldható trükkre éveket áldoztál: egy évet a hívógépre, két évet a szolarizációra -meg egyet a buborékokra. Az anyaggal való megküzdés azonban nem heroikus vállalkozás. Soha nem gondolkozom, hogy egy film forgatása meddig tart. Nem rőfre mérik azt. 1975 körül elfogyott a nyersanyagom, kínomban fekete és fehér blankokat szereztem a filmgyárból, és elkezdtem őket éjszakánként ragasztgatni. A dobos, amikor elkezd tanulni, alapritmusokat ütöget, arra gondoltam, ezt a vizualitásnál is meg lehet csinálni, és így próbáltam meg felkészíteni az embereket egyfajta vizuális érzékenységre. Ezek nagyrészt kéttényezős, fekete és fehér ritmusok, a végén színesek is vannak, de az nem működik, hiszen más szín alatt mindenki más hosszakat érez. Ezt monomániásan ragasztgattam, eléggé nevetségesen, miközben egy olajkályhát kellett vásárolnom, mert egy pincében laktam Gujdár József haverommal. Találkoztam Peternák Miklóssal, azóta nagyon sok cég főnöke, akkor éppen a Népművelési Intézetnek volt az előadója, nem messze a fegyháztól. Megbeszéltük, hogy írok egy tanulmányt a vizuális ritmusról, és abból meg is vettem a kályhát. A film persze sokkal érdekesebb, csak még nem tudtam 20-30 bennszülöttet alkalmazni, akik blankokat ragasztgatnak az én többszáz oldalas matematikai képleteim alapján. Hiszen a feltalálás természete hajtott engem mindig, soha nem a filmművészet. tovább |
 |
| Sade Márki élete |
