Volt egyszer egy szegény ember, ennek volt két fia meg egy lánya. Olyan szegény volt az ember, hogy az apróságoknak már nem tudott enni adni, még a nádtető bütykét is megőrölték kenyérnek. Nyomorukban a szegény ember felesége elhatározta, hogy boszorkányságot tesz. Hét napig háltatta a lányát az eresz alatt egyetlen törülközőjükön, aztán föltette a törülközőt a kötélre, és elkeseredésében fejni kezdte, mint a tehenet. Eleinte víz csöpögött a törülközőből, de később igencsak szaporázta a tejet. Úgy folyt, mint a Báta vize. Főzött is estére a szegény asszony olyan kondér tejes kását, hogy a szomszéd kutyája is megúszhatott volna benne. Lett vígságos öröm. A gyerekek úgy jóllaktak, hogy egész éjjel csak gurultak. Reggelig körülugurulták a házat háromszor. Az asszonynak meg folyt a könnye örömében, mint a záporeső. Megtelt vele a pince. Ekkor küldte le a középső fiát egy kis krumpliért úgy déltájt, hogy tejes krumplit főzzön. Alig ment két lépcsőfokot a fiú, kiabálni kezdett. Szaladnak oda, hát látják, hogy egy cérnavékony tarka sikló tekereg a pince gödrében. - Éhen halok, elpusztulok - mindig egyre ezt sírta-rítta. A szegény asszony megsajnálta a siklót. - Vigyél egy csupor tejet neki! - mondta a lányának. A lány vitt is, de a sikló még öt csuporral kért. Amikor az ötödik csuprot is kiitta, a sikló még öt csuporral kért. Amikor az ötödik csuprot is kiitta, a sikló becsúszott a pincesötétbe, és nem látták többé. Másnap a legkisebb gyermek ment krumpliért. Még egy lépcsőt sem lépett, amikor máris fordult vissza. Egy hófehér sikló aludttejért kezdett könyörögni. Volt bőven, hát adtak neki. Harmadnap már csak egy kígyóbőrt találtak a pincegádorban. Volt vagy hét rőf hosszú. Ekkor betegedett meg a kastélybéli uraság. Olyan beteg lett, hogy a végét járta, a doktorok már le is mondtak róla. A szegény ember éjjel azt álmodta, hogy a beteg meggyógyul a kígyóbőrtől, ha a nyakára kötik. Mit heverjen náluk az a kígyóbőr, gondolta a szegény ember, és elvitte a kastélyba. Addig fogadkozott, amíg föl nem köttette az uraság nyakára. Abban a pillanatban nagyott tüsszentett az úr, és máris meggyógyult. - Mennyiért adod el ezt a bőrt, te szegény ember? - Jó szívért, jó szóért - mondta a szegény ember. - Gyere el holnap, majd megkapod! A hálátlan uraság hozatott egy lószivet a mészárszékről, aztán a szegény embernek adta, és dölyfösen ezt mondta: - Itt van, vidd haza, úgyis sokan vagytok! Tiszteltetem a lányodat, mondd meg neki, hogy jöjjön el. A szegény ember nem szólhatott egy szót sem, mert kapott szívet is, szót is. Így hát csak búsan ballagott hazafelé. Mi lesz most? Amint megy, mendegél, egyszer csak megszólal a szív: - Ne búsulj, te szegény ember! Köss a kútostorhoz, és márts meg a vízben, bizony nem jársz rosszul. Az ember így is tett. Gyönyörű paripa lett a szívből. Erre ült a leány, és így ment az urasághoz. Amikor megérkezett, azt mondta az uraság kevélyen: - Na, te szegény leány, kapard meg a talpam! A leány megkaparta. Azután azt mondta az uraság: - Simogasd meg a hátam, mert viszket! Harmadszorra azt mondta: - Húzd le a papucsot, és ülj ide mellém! Erre a lány már nagyon mérges lett. Lekapta a kígyóbőrt az uraság nyakáról mire az elgyengülve rogyott öszve az ágyon és segítségért kezdett kiabálni. Jöttek a kaszások, kapások, de ekkorra már a kígyóbőrből egy deli vitéz bújt ki ezüstkarddal meg aranyfokossal. Látták ezt a népek, és egymás után eltakarodtak. Végül is csak hárman maradtak. Akkor a vitéz beletette az uraságot egy zsákba, és földobta a táltos csikó hátára. A szárnyas ló úgy elvitte a hálátlan, dölyfös gazembert, hogy még ma sem hallottak róla. A leány meg a legény összeházasodtak, és ott maradtak a kastélyban. Beköltözött a két testvér is az öregekkel és a többi atyafival. Azóta is úgy élnek, mint a hal a vízben, illetve nem is vízben, hanem inkább borban vagy tejben. Ha szeretnék a halak a bort meg a tejet. Itt a vége, fuss el véle.
