Az 50 éves írót Ágoston Zoltán, a Jelenkor nevű pécsi irodalmi folyóirat főszerkesztője köszöntötte egy írással a terasz.hu-n.
Kedves Laci,
örömmel üdvözöllek Téged az ötvenesek klubjában. Annál is inkább örömmel, mert én még csak épp ma vagyok negyven, mint azt tudod (?mint tudod, atyánk módos gabonakereskedő volt?), és az pont tízzel kevesebb, mint az ötven. Szóval én is elég rosszul érzem magam ettől, de Te azért ne ess pánikba, nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni. Igaz, én például hónapok óta a mulandóságon gondolkodom. Ó, jaj, meg kell halni, ésatöbbi. (A múltkor is megyek be a bankba, és odaköszönök a biztonsági őrnek: "Ave, cesar, morituri te salutant." De ő erre csak annyit mondott, hogy ?cséndzs mani hatos ablak?.) Néhány hete Pécsen, látod, hogy odaültek hozzánk azok a fiatal, helyes művészetis lányok a Dantéban. Igaz, mondhatná valaki, hogy máshol nem volt hely a kertben, de én azt is hallottam, ahogy egymás közt azt ordították a bömbölő hangfalak mellett, hogy ?ugye mondtam, hogy ők azok?. Az élet tehát nem oly reménytelen. (Viszont nemrég a piacon, amikor lekéstem a pult alóli hízlalt kacsákról, és csak a születési rendellenességben elhullott naposcsibe méretű szárnyasokat vihettem volna, a Schweinsteiger néni azzal vigasztalt, hogy ?Die Lage ist hoffnungslos, aber nicht ernst?.) De hagyjuk most ezt a dagadt "Sein zum Tode"-fílinget másra.
Kedves Lac,
ilyenkor szokták mondani, hogy hihetetlen, hogy ötven, hatvan, stb. éves vagy. (Ebben van az a változat is, amit, pardon, szexizmus, főleg nők mondanak, a közönség miatt lehetőleg hangosan, esetleg sikítva egymásnak: Hihhhetetlen, hogy te ötven vagy már, drágám!?) De ez egyszer tényleg igaz: velem együtt sokaknak nehéz logikai vagy akár csak asszociatív kapcsolatot létesíteni a Te fizimiskád és az "ötven év" szókapcsolat között. Rémlik is, hogy előfordultak Veled olyan esetek, amikor felnőtt korodban kocsmákban azt firtatták, nagykorú vagy-e. De ha csak képzelem, az éppen úgy igaz. Neked sikerült az, ami oly keveseknek, nagyjából megőrizted gyerek-önmagadat, azt a látásmódot, amely még képes úgy alulról látni a "felnőtt" világot, hogy az asztal alsó lapja, az összeszerelés is látsszon, a magabiztosan funkcionáló világ konstruált volta, véletlenszerűségei, hibái, nevetségessége. Tekintélyt követelő, öltönyös férfiak nyitva felejtett slicce, irritálóan kontyos vállalati maca, akit muszáj csúzlivégre kapni. Ártatlanság és komiszság, szemtelenség és szelídség, érzékenység és vadság a Te könyveid világában nemhogy nem zárják ki, de feltételezik egymást. Mindez szerintem az irodalom lényege lenne: ne csak a fennálló, de a lehetséges világról is szóljon.
Kedves L.,
látom felnőni azokat az új fiatal olvasókat, akik a könyveid rajongói, és ez mérhetetlen örömmel, bizakodással tölt el. Mert ez azt jelenti, hogy újabb és újabb korosztályok jönnek, akik érzékenyek lesznek arra a végtelen szabadságra, amely az írásaid java részében az ellenállhatatlan humorban ölt testet. Így tehát nem vicc, amikor a korán elhalt J.A. születésnapi önköszöntőjét kifordítva azt írtad: "Egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / Garaczi Laczi". Ha "nevetnek az angyalok", akkor nevetnek mindenek, s talán ez a hang lehetne az igazi szférák zenéje.
Végül a kozmikus dimenziókból visszatérve még ideillesztek Neked ajándékba egy verset, ami nem nevetős, de az írósorsról mond valamit, amolyan rezignált-reménykedőn: Csorba Győző A város oldalában című versét.
Egy ilyen este mondjuk
(csípős-nyers nyári csöndes)
mikor levél csak itt-ott
mikor ritkán remeg csak
mikor beléfogózni
mikor nincs már mi tárgyba
nincs már mi gondolatba
egy ilyen este mondjuk
ült ültél ablakodnál
a város oldalában
néztél a vaksötétbe
s nem tudtál megfogózni
Janus bátyám öcsém te
öt század bércein túl
vadmessze-messze tőlem
egy ilyen este mondjuk
pár ezred bércein túl
mikor levél... stb
ül mert hát akkor is lesz
egy költő egy jövendő
ül vaksi ablakánál
a város oldalában
néz-néz a vaksötétbe
és nem tud megfogózni
de emlékezni tud még
s minket öt századévnyi
bérc két szél-távolából
Janus bátyám öcsém te
fázékony árvaságban
irigy nosztalgiával
talán majd összegondol
Isten éltessen, ölel:
Ágoston Zoltán
Pécs, 2006. július 17.
A Terasz irodalmi rovata
