| Kucsora Mártától korában finom színekkel komponált, kevés rajzolati elemet tartalmazó, kisebb méretű festményeket ismerhettünk meg. Éppen ezért erőteljes vonalakkal készült szénrajzai mintha ellenpontoznák festészetét. Rajzait nézve fölmerül bennünk a kérdés, hogy a táj anatómiáját látjuk, hogy valamilyen műveleti vázlatot, esetleg felismerést vagy belelátást? Mit rajzol Kucsora? A múltat vagy a jelent? - esetleg az elképzelt jövőt? Ha egyáltalán nincs olyan táj, amit a művésznő rajzolt, akkor mondhatjuk, hogy lelki kifejezést látunk? Ha van olyan táj, márpedig tudjuk, hogy valóságos táj inspirálta e képeket, akkor nem gondolhatjuk, hogy lelki tájat ábrázolnak a grafikák? A Bükk lábánál elterülő dimbes-dombos vidék által ihletett szénrajzok, erőteljes, de lágy fekete vonalakból és finomabb, halványabb foltokból épülnek fel. Ezek a lendületes vonások alkotják az illuzorikus képteret, amelyben a fő irány a vízszintes vagy az ahhoz közeli (kevés diagonálist használ). Erősebb és halványabb tónusokkal, vagyis egyszerű eszközökkel teremti meg a térbeli mélységet. A rajzolat szürke tónusaival és a kontúr játékával érzékeltet bizonyos dominanciát, illetve rejti el a kevésbé fontosnak ítélt részeket, mint aki a táj lényegét akarja megragadni, mint aki a táj éthoszát igyekszik kifejezni. (S mindezt azért írom talán kissé didaktikus módon, hogy a látvánnyal összevetve: gondolat és kép közös értelmében egyetértsünk.) Néhány képen a szürke foltok elmaradnak, ilyenkor a Kucsora a lehető legminimálisabbra csökkenti kifejező eszközeit, mondhatni: szinte abbreviatúrásan ábrázol. A legtöbb esetben azonban a foltokat erős kifejező eszközként használja. Ha közelebbről megnézzük, láthatjuk, hogy ezek a szürke foltok néha vonalakból állnak, máskor viszont nem. Amikor vonalakból állnak, akkor nemcsak az atmoszféra megteremtéséhez járulnak hozzá, hanem a nagyobb egységeken belül kisebb tagozásokat valósítanak meg. Mert, mint köztudott, a foltnak a grafikában - mint ahogy a festészetben is - kétféle szerepe van: egyrészt a plasztikusság megjelenítésében van döntő jelentősége, másrészt pedig atmoszféra-teremtő képessége miatt fontos. |
 |
| Megkockáztatom tehát: a művésznő olykor a táj (vagy a kép) hangulatát tagolja? Tér és hangulat tagolt összecsengése lenne az a vizuális zene (szinesztézia), amire sokszor át-áthalló fülünk-szemünk könnyedén rááll? Kucsora Márta megközelítően azonos nagyságú tereket ábrázol. A tér sohasem nyitott (ámbár mintha kétoldalt a rajzlap szélével le lenne vágva), szemünk sohasem képes kifutni a végtelenbe, elrévedezni a távoli messzeségbe, hanem mindig akadályba ütközik. Tekintetünk lecsúszik a hegyek-dombok oldalán, és a vonalak visszavezetnek a távolból a középtérbe, vagy lefelé az eltőérbe, ahol újra a lendületes rajzolat rabjai leszünk. Így állandó bolyongásban járja be tekintetünk a művet. Olykor bizonyos irányok, vonalak metszéspontja kívül esik a képen. Ezt a találkozási pontot nem valahol távol, hanem a közelben érezzük, a mit éppen emiatt úgy is felfoghatunk, mint a mű és a befogadó találkozásának szimbólumát - hiszen nincs a képen (ez a pont), vagyis egy olyan mozzanat hozzájárulását kívánja meg, ami nem a művésztől, hanem a befogadótól indul ki. Persze a képzeletbeli találkozási pontból - amire a vonalak irányából logikusan következtethetünk -, a másik, a találkozó vonal mentén nyomban vissza is térünk a képbe. Szemünk sosem nyugodhat meg, állandó mozgásra kényszeríti a rajzolat, ami már-már szimbolikus táji elemeket ábrázol. Különös hatás ez: a szemünk állandóan mozog, s amit lát, az maga a mozdulatlanság, a táj örök lényege. Kucsora Márta grafikáiról Barcsai Jenőnek az 1930-as években festett szentendrei tájképei jutottak eszembe, amelyeken a rajzolat hasonló leegyszerűsítésével találkozunk. Barcsaihoz hasonlóan Kucsora is művészi -szabadsággal és önkénnyel kiemel részleteket a valóságból, egyedi megvilágításba helyezve kompozíciót alkot belőlük, és némelykor személyes gondolataival, érzelmeivel és benyomásaival is fűszerezi őket. Mondhatnánk, hogy grafikáiban a táj csontvázát (konstrukcióját) ragadja meg, amit erőteljes fekete vonalakkal felrajzol, a többit, a "húst" pedig képzeletünk vetíti bele, s így általunk, a nézők által továbbálmodott művek olykor a festmények hangulati erejével hatnak. |
