Egyszer egy teve mit gondolt, mit nem magában, faképnél hagyta a gazdáját, s elindult világgá. Kötőfék volt a fejében, s a kötőfék hosszú szára vonszolódott a földön utána. Meglátja ezt egy kis egerecske, s - hopp! - szájacskájával megfogja a kötőfék szárnak a végét, hirtelen elébe iramodik a tevének, s megy előtte, mintha ő vezetné. - Na lám - cincogott a kis egér -, micsoda egy erős egér vagyok én! A teve nem szólott semmit, csak mosolygott magában, s szép csendesen mendegélt a hencegő egerecske után. Az meg csak cincogott tovább: Szép, szép, ó de szép, én vezetem a tevét! Így cincogott, hencegett az egerecske, de egyszerre csak torkán akadt a nóta. Az ám, egy nagy folyó partjára értek: nosza, egerecske, vezesd át ezen a tevét! - Előre, előre! Mit álldogálsz, hős egér? Vezess át a folyón, hisz csak térdig ér! - szólalt meg a teve. Felelte az egerecske: Van eszem, hogy nem teszem, mély ez a víz énnekem! - No, mindjárt megmutatom, hogy nem mély - mondotta a teve, s azzal bement a folyóba, megállott a közepén. Látod-e, te kis egér, a folyó csak térdig ér! - Az ám, neked, de nekem! - válaszolt a kis egér. Ami neked térdig ér, megfúl abban az egér. Így cincogott, aztán könyörgésre fogta: Gyere vissza, végy hátadra, vígy által a túlsó partra! - Jól van - mondotta a teve -, általviszlek, de előbb fogadd meg, hogy nem hencegsz többet. Azt cincogta, nyöszörögte a kis egér: Esküszóval fogadom, magam többre nem adom, mint amennyit ér, egy kicsi egér. - Úgy legyen - mondotta a teve, s átvitte a folyón az egerecskét.
