Kőszeg Ferenc életútja épp olyan színes és mozaikszerű, mint legújabb kötete, amelyben úgy sorjáznak a történetek, mint "félbehagyott járólapok" egy talán soha el nem készülő konyhában. K. történetei egyszerre láttatják a körülöttünk lévő világot az író, a kritikus, vagy éppen a könykiadói- és lapszerkesztő szemén keresztül: igaz és nem mindig szívderítő meséi sokszor néma megadásra késztetik az olvasót. Nem volt ez másképp a szerző kötetének az Írók botjában megrendezett bemutatóján sem, ahol az íróval Závada Pál beszélgetett. Sokan játszanak a fikcióval, bebújnak a fiktív figura mögé, de Kőszeg Ferenc bátor elbeszélőnek bizonyul: olyanokat ír le, amit mások fikcióba ágyaznak - utalt a kötet helyenkénti merészségére Závada Pál. A szerző erre reagálva kifejtette: arra a következtetésre jutott, hogy "mindent meg lehet írni", bevallása szerint a jövőben még ennél is indiszkrétebb történeteket szeretne papírra vetni.
A szerző elárulta: korábbi, Lehetőségek kényszere című kötete után - amelyben publicisztikai írások és cikkek kaptak helyet - többen javasolták neki, hogy forduljon a szépirodalom felé, hiszen írásaiban már ekkor is markánsan jelen voltak a személyes vonatkozások, töredékek. Kőszeg Ferencnek az ötvenes években még jogászambíciói voltak, és bár végül nem ezt a hivatást választotta, írásaiban erőteljes nyomot hagyott ez irányú érdeklődése. A szerző kiemelte, hogy rendkívül inspiratív hatással volt rá Kovács Péter Törmelék című emlékirata.
A kötetben a tárcanovellák mellett nagyobb lélegzetvételű művek is megjelennek. A könyv kétségtelenül legmegrendítőbb epizódja a záró szakasz, ahol a feleségét elvesztő férj önmarcangolása, szívet tépő kétségbeesése jelenik meg a Halálkrónika című írásban, amelyet Závada Pál nyílt, lemeztelenített és bátor alkotásnak nevezett. Azt a bizonyos pontot végül a feleség - Fekete Éva - felkavaró naplója teszi ki a novellafüzér végére. Závada Pál befejezésül egyik kedvenc részletét olvassa fel a kötetből, amelyet megfogalmazása szerint minden változtatás nélkül beemelt volna Idegen testünk című regényébe.
A hallgatóság némán figyel: hosszú ideig a taps sem tud - nem akar felhangzani. Legbelül még mindenki hallgat, amikor a tenyerek végül önállósítják magukat.
