Tóth Kriszta: Hogyan írok

Irodalom

Ez biztosan banálisnak tűnik, mégis fontos: abban a pillanatban, hogy megfogalmazódik a szándék, elillan valami, ami a vers alapanyagává válhatna. Nem szeretem, ha az írás folyamatát valami ködös tudati működéssel azonosítják, ha ihletet emlegetnek, de mégis az az érzésem, hogy van a körülményeknek valami titokzatos együttállása, amikor bármi verssé válhat. Elég egy szó, egy elkapott beszélgetésfoszlány, hogy elinduljon belőle egy mondat. A versmondatokat könnyű felismerni, makacsul visszatérnek, kísértenek, mintha akarnának valamit, olykor gyanúsan szabálytalanok, kificamított változatai valami fontos üzenetnek, egyszóval érezni rajtuk, hogy nem közönséges mondatok.

Az álom sok ilyen szót, töredéket küld. Némelyik évekig visszajár, és nem találja a helyét. Ezeket a mondatokat szükségtelen lejegyezni, én legalábbis soha nem írom fel őket, egyszerűen dolgoznak az agyamban, esetleg elbújnak, de bármikor előkereshetőek. Mintha lenne egy file, ami ezeket a furcsa torzókat tartalmazza, mint a nagymamám fiókja, amibe mindenfélét beledobált azzal, hogy jó lesz még valamire: volt itt gomb, cigányfúró, gyógyszeres üvegcse, dugó és drót, és mindegyiknek eljött egyszer az ideje. Ha pedig idő előtt előveszek egy-egy ilyet, ha köré próbálok írni valamit, látszik, hogy ?megcsináltam? a szöveget, ahelyett, hogy megszületett volna.

Az a tapasztalatom, hogy az efféle sugallt verscsíráknál ki kell várni a köréjük épülő sorokat, aztán kicsit rendbe szedni az egészet, de nem nagyon, nehogy elveszítse a frissességét- a megformálás mellett érződnie kell benne a nyelv megfejthetetlen, önműködő erejének is.

Szeretem a félálmot, azt az időszakot, amikor tolonganak a képek és a gondolatok: látszólag véletlenszerű elrendezésben jelenik meg mindaz, ami tapasztalati anyagként valamikor elraktározódott. A véletlennek is megvannak a saját törvényei, az ilyenkor összerendeződő szókapcsolatok, mint a vasreszelék, kirajzolják a lélek láthatatlan mágneses mezőit.

Számítógépet csak versfordításnál használok, saját versnél soha. Mindig papírra jegyzetelgetek, firkálok, a szavakat a papíron cserélgetem, húzom át, javítom. De a papírra is csak akkor kerül valami, ha a fejemben nagyjából már kialakult, ha elindult, ha már csak a részleteken kell változtatni, egy-egy mozaikot kicserélni a képben. Ha pedig úgy érzem, hogy kész, akkor valami semmihez sem hasonlítható nyugalmat érzek, hát, ezzel megvolnánk, ez most talán összejött, ez egy jó kis nap volt. Mint amikor a nagymamám rendet rakott a fiókokban.