Tudnak-e a könyvek sírni?

Most akkor pár sor. Éppen csak néhány mondat. Belepréselve egy élet. Meg egy halál, Mátis Lívia. Nem megy ez nekem. Nem is fog már soha menni. Arról beszélek, amiről beszélni tudok. Az életedről nem.
Azt az utálatos módszert választom, hogy magamról beszélek. Úgy rólad. Hogy mégis vagy mégse. Jó kis bújócska, nem? Úgy rólad Rossz kis bújócska nem úgy rólad nem rólam se a semmiről
Megittam néhány whiskyt, mielőtt ehhez hozzáfogtam. Hallom, ahogy rekedten nevetsz. Helyben hagytad. Így is kell. Néhány whisky. Az kell az ilyen szövegek elkezdéséhez el sem kezdéséhez néhány whisky.
Pár órával ezelőtt mutogattam az új könyvemet az Alexandra Könyvesházban. A könyvet, amit te szerkesztettél. Tegnap meg a Dunán, cserbenhagyó és megalázó volt tévémben büszkélkedtem el azzal, hogy neked, aki a magyar szerkesztők egyik legendája voltál és vagy és leszel, volt egy olyan érthetetlen és szemérmesen elrejtett vágyad, hogy nekem szerkessz egy verseskötetet. Nem másnak, éppen nekem. Mert eddig, húsz éves barátságunk során, soha nem sikerült. Erről dadogtam a Litera.hu internetes fórum új video-rovatában is. Én nyilatkozom, te meg meg vagy halva. Elég undorító leosztás.
Azért jó, hogy mégis az én verseskötetem volt az utolsó könyv, amit szerkesztettél. A betegágyadon szerkesztetted meg. Félálomban Féléletben Akkor még nem tudtuk, hogy félhalálban s hogy a halálos ágyadon szerkesztesz
Mondják, még a kezedbe vehetted az elkészült könyvet. A kezedben volt Jankoviccsal felhívtunk, amikor whiskyket és vörösborokat engedtünk magunkba a könyv örömére és a te gyógyulásodra Nevettél, hogy fájdalmaid vannak, de majd csatlakozol hozzánk később. Később
Tudod, az égi kávéház Az a később Vagy a soha már Vagy az örök Ha ott ülsz, például Sziverivel meg a többiekkel igyatok már egyet miránk is meg erre az utolsó könyvre. Is. Na, jó, megiszom még egy whiskyt. De csak miattad. Vagy csak magam miatt. De csak
Most akkor pár sor. Éppen csak néhány mondat.
Tegnap találkoztam Ambrus Lajossal, életed itt maradt felével. Nem beszéltünk talán egy szót se. Egymás nyakába borultunk, nagy hülye buta emberek. Aztán elmentünk, ki-ki a maga magánya felé. Nagy hülye buta emberek - elgyámoltalanodva mentünk tovább nélküled.
Nem kérdeztük, mi lesz a Kortárs Kiadóval? Mi lesz a nyári Lajos-napokkal Egyházashetyén? Mi lesz a Papírváros három hátralévő kötetével? Ha te nem vagy az a kemény kiadói igazgató, aki voltál, nincs Papírváros. Számomra nélküled nem képzelhető el Hetyén a nyár végi vigalom. És nekem a Kortárs Kiadó leginkább te voltál.
Mindent újra kezdeni, vagy mindent befejezni? Ez még kérdés. És nem is nagyon elodázható.
Még egy whisky? Nincs több kérdés. Ja, talán csak még egy. Erre te válaszolhatnál talán Tudnak-e a könyvek sírni?

Zalán Tibor

Sziveri János
Túlsó part (1989)
M.L.-nak

Személy se már, se mélység,
s az erény bárha renyhe
időnk mégsem enyhe.
Kell a levéhez némi készség -
de mi összetartja, enyv-e?

A kegyelemnek itt kell
topognia, valahol itt:
ahol ölelve ölnek avitt
figurák. (Persze hittel!)
S nemcsak: kiket, de amit.

Számunkra fontos, hogy
mások is alkotnak.
Megtudjuk abból az alkatnak
Mit nem szabad, ha elfogy
Az este s nappal altatnak.

..................................

Annyi lennivalónk akad,
tengernyi dolgot csinálunk...
Andalogva kiválunk
s a burok majd felfakad:
a végén jó lesz minálunk.

Kopogó gyönggyé fagyunk,
és megriadunk a koppanásra,
mely tüdőnkön át a földig ásna.
Már csak hisszük, hogy vagyunk -
Úttalan utalva egymásra.

.................................

In: Sziveri János minden verse, Kortárs Kiadó. Felelős szerkesztő Mátis Lívia

Az ismeretlen vendég

Ül az ember szemben a végtelennel. Arra az egy embernyi térre gondol, amit néhány órája még egy másik ember tett élővé. A maga újabb veszteségét siratja, szoktatva magát a megszokhatatlanhoz, amiben az a legelviselhetetlenebb (pedig éppen ettől lesz elviselhető), hogy történjék bármi, a világ megy tovább, azzal a közönnyel, amivel a villamos, amelyiknek édes mindegy, hogy kik szállnak le és föl a megállókban. Mátis Lívia most leszállt az élet villamosáról, az ajtók záródtak, a kocsi indul. Búcsút sem inthettünk neki, ámbár nem volt egy integetős típus. Több érzelmet rejtegetett magában, mintsem jusson ideje érzelegni.
Ezért oly nehéz róla szólni. Egy irodalmi ember, aki nem ír. Akinek kivételesen fontos az írás, de mindig a másé. Tanult betűvetők és igazi írók közt egy írástudó, aki azonban nem ír. Igaz, még a legnagyobb színész is a mások szövegét mondja, de az egy ilyen műfaj. A szerkesztő is interpretátor, de színpadi jelenlét nélkül.
Lívia nem csak okos volt, hanem, mondjuk ki, legalább ez egyszer, hogy bölcs is, mert túl sok szöveget látott ahhoz, hogy elhiggye: a szó elszáll, az írás megmarad. Nem: az írás is elszáll. Valami más az ami megmarad, persze lehet az papírra vetett jel is. Ezért szenvedélyes és példás alázattal, kimeríthetetlennek tűnő energiával fáradozott azon, hogy a szövegekből könyvek szülessenek. Hitte, hogy mindenféle írásra szükség van ahhoz, hogy mindebből mégiscsak kikeveredjék az, ami több annál, mint amit az egyes művek és az egyes írók mondanak.
Ezért fáradozott értük és velük, de nem őket szolgálta, hanem ezt az ismeretlen urat, akinek mindnyájan vendégei vagyunk.
Ezért cipelte a szó legvalóságosabb értelmében egy kiadó terheit, nyomdába, szerkesztőségekbe a kéziratokat, a hasáblevonatokat, a tördelt korrektúrákat, tárgyalt nyomdászokkal és kereskedőkkel, kalkulált és írta a pályázatokat. Mintegy önmagából pótolta mindazt, ami céljai megvalósításához hiányzott. Megvolt az a képessége, amiről egy jeles báró csak konfabulált: hogy hajánál fogva kihúzza magát a mocsárból, amely elnyelni készült. Másként mivel magyarázhatnánk, azt a bravúrt, ahogyan a Kortárs Kiadó a deficitjéből talpon maradt? Az elmúlt évtizedben így lehetett pénz nélkül is a mai magyar irodalom egyik legjelentősebb mecénása. De az is kellett ehhez, hogy a világ legtermészetesebb módján élt és dolgozott úgy, hogy munkájának az volt a legnagyobb jutalma, hogy elvégezhette. Azzal az áldozattal, ahogyan egy anya a gyermekét látja el, neveli.
És akkor még nem szóltam arról, hogy nemcsak dolgozni volt jó vele, hanem beszélgetni és hallgatni is. Tökéletes biztonságban lehetett mesélni és panaszkodni neki, mert bizonyos volt, hogy ebből csak az és annyit fog meghallani valamit, akinek és amennyit magam is elmondanék. És ez így volt természetes. Egyáltalán: nála minden magától értetődött, és természetesen működött. Annyira, hogy fel sem tűnt, mi mindennel ajándékozza meg környezetét. Az igazi erőművész nem erőlködik, könnyedén emelgeti a mázsás súlyokat. De ha eltávozik, egész csapat kell, hogy arrébb rakja azokat.
Mátis Lívia mutatványait nem fogja megismételni senki, az ő "tornaszereit" más nem bírja el. Oly észrevétlen volt a nagyszerűsége, hogy látványos és közvetlen nyomot alig hagyott. Nem mondhatjuk, hogy nem vettük észre. Talán figyelmetlenek se voltunk, amikor elfogadtuk ajándékait. Hálásak voltunk érte, már csak önzésből is. Azt hiszem, emiatt talán nem kell szégyenkeznünk, ha jobban buzgólkodunk, biztosan elzavar, egy felidézhetetlen, de oly jellemző szemvillanással, aprócska fintorral, ironikus mosollyal. Mert lényének integritását, valami furcsa ösztöntől hajtva, nemcsak úgy óvta, hogy szinte sohasem beszélt magáról. Azt sem akarta, hogy bármilyen formában téma legyen. El kellett mennie, hogy beszélhessünk róla. Más ember a munkájában kiismerhető, tetten érhető, ő azonban mégis szinte ismeretlen maradt, még a hozzá közelállók számára is. Ezért olyan iszonyatosan nehéz most elszámolnunk a hiányával.

Gróh Gáspár

Nagypéntek 2006

állok a könyvespolc előtt, mert hova máshova húzódhatnék, nézem a Magyar Remekírók polcait, barna, kék, szürke kötetek, a magyar "Pléjád", biztosan több, mint száz kötet, elkezdem le-leszedegetni egyenként a polcról, hogy menjen már ez a húsvéti idő, a feltámadásban ott a tegnapi nagypéntek nyirkos borulata, az esemény napja, ami most már csak hír, nemsokára foszladozó emlék, ha mi is elmegyünk, csak adat, amire vajon ki lesz kíváncsi, csak az utolsó oldalt nézem, a felelős szerkesztő nevét, itt is, ott is, Mátis Lívia, Bethlen Miklós, Fazekas, Berzsenyi művei, még a régi időkből, amikor a Szépirodalmi Könyvkiadóban háttal az ablaknak, hogy csak ő lássa a szemben ülő vendéget, és hogy ősz haján megcsillanhasson a körúti füstös homlokzatok közé beóvakodó napfény, az igazgató, aki "fogad", majd "átad" valakinek, talán Mátis Líviának, a szerkesztőnek, aki kézirathalmok közül villantja föl a szemüvegét, együtt álldogálunk a kiadó vége-hossza nincs könyvszekrényei előtt, ez még a Révaié volt, mondja, az Athenaeumé, a Frankliné, és ott álldogálunk poharakba kapaszkodva a Ferenciek tere mögötti lakásban, egy szobában, amibe bele tud férni a magyar irodalom, meneküljön az író a Vajdaságból, óvakodjon haza Nyugatról, jöjjön faluról, tántorogjon be egy pesti külvárosból, és ott ülünk a haldokló Sziveri Jancsi ágya mellett, és Hajnóczyról beszélünk talán, mindketten ügyfelek voltak és lesznek, jövő idő a múltban, amit most jelenné varázsol a halál, és üldögélünk a Kortárs Kiadó egyetlen helyiségében, ahol szaporodnak a könyvek, és búsonganak a nyomdaszámlák, az utolsó helyek egyike, ahol még tudják az akadémiai helyesírást, ha van még ilyen egyáltalán, és állunk, ülünk Egyházashetyén a Berzsenyi utca 66.-ban, és emlegetjük "édesapát", egyháza legidősebb lelkészét, akitől tavaly kellett búcsút vennünk, és recepteket cserélünk, meg virágjegyzékeket böngészünk, és pletykálunk, és jót meg rosszat mondunk, szövegeket ócsárolunk és mondatokért rajongunk, és Lívia, ha beszél róla, míg kimegy borért, "uramnak" nevezi a férjét, és az utolsó asszonyok egyike, aki a levest soha nem fazékban adja föl, hanem porcelán levesestálban, és amikor utoljára látom, elvész egy nagy, öreg, barna pulóverben és a fájdalomban, amikor utoljára hívom, egy vers felől érdeklődve, halkan elhárítja a választ, nem vagyok valami jó formában, mondhatta, azután a végső összeomlás előtt már csak a kín hangját közvetíti a telefon, ki tudja, kinek beszél, azután már a kórház, valaki, aki még ő, de már csak egy-két óráig, ujjai lágyan pihennek Lajos kezében, ha közelebb hajolsz, kis tintafoltot látsz a kézfején, maradjon is így, útravalóként és helyfoglalóként - ajándékként a bennünk lakozó örökkévalóságnak, és mi pedig most

Alexa Károly

(Köszönjük Alexa Károly segítségét, valamint ajánljuk az általa szerkesztett, Szombathelyen megjelenő Életünk folyóirat májusi számát, melyben Mátis Líviára emlékeznek)