 |
Onagy Zoltán
A Lókos-völgy tengerhangja
Na szóval. Ha nincs számottevő kulthír, ami nekem számot tesz, csinálok magamnak, és persze - nem mellékesen - én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve -, magamnak vagyok a legfontosabb kulthír. Szégyenkezem is minden reggel, mert hová esett ki belőlem az önfeláldozó szocialista ember típusa? Hallom most is: szocialista embertípus, kicsit kenetesen, számonkérőn, a szemöldök felnyomva a homlokközépre, de onagyelvtárs, a téglajeggyel is a szocializmust építjük, nem gondolod-e?
Szépséges borítékban - alig is volt szívem felvágni, tapogattam, nézegettem fél délelőtt -, kaptam ma két Onagy-könyvet (ez vagyok én). De nem elég, hogy kettőt, hanem az elsőt. Az elsőkönyvet - ha szabadna áthágni a magyar nyelvtan kíméletlen akadémiai korlátait. Az Eridanust. Hetvenhat környékén írtam. Hetvenkilencben jelent meg. Ahhoz képest, hogy mennyi gondot okozott (és mennyi örömet), elég karcsú kis darab, meg is lepett. Kettő sincs akkora, mint egy rendes.
Belenéztem. Nagyon régen nem találkoztunk.
Ellenjavallt, mondom sok szeretettel írónak, olvasónak, hogy belenézzen, lapozzon-olvasson huszonvalahány éve íródott levelébe, írásába, könyvébe. Jól vannak azok, ahol vannak, elrejtve a túl. A túl - a mai ipari termelésen, céltudaton, ráción. A mondatok -, amelyekben ugyan helyén az alany, az állítmány, még a tárggyal sincs gond, sőt, se fölé-, se aláméretezve jelzőfronton, szikár könyvecske, az egyszer biztos - és mégis: a közti rés levegőtlen. A mondatok közt szűk a mozgástér. Nagyon odaszabva a mellre. (tovább) |
